Goda Gábor: Tűnődések (Budapest, 1997)
A természetről
szédaim gyakran leverik a fecskefészket, mert bizony a madárkák bepiszkítják a tornácot és sokat kell takarítani. A feleségemmel úgy határoztunk, hogy nem verjük szét, mi örülünk a fecskéknek. Talán ők is érzik. Mint a villám, cikáznak a levegőben. Ez nem üresjáratú keringés, hanem állandóan bogarakat gyűjtenek össze, hogy táplálják a fiókákat. Tehát ezek a kedves fecskék is gyilkosok? Igen, úgy ahogy minden élőlény gyilkos. József Attila azt írja: „Ölni szeretnék, mint mindannyian”. Igen, minden élőlényben benne van ez a vágy, akár tudatos élőlény, akár nem. Mindenki a másikat eszi meg. Ezzel tisztában kell lenni. Iszonyatos harc folyik a létért, a megélhetésért, amelynek igazi értelmét, célját nem ismerjük. Nem tudom például, a tigris miért támad rá az oroszlánra, miért akarja legyőzni? Ha legyőzi, azt kérdezem magamtól: és akkor mi van? Legfeljebb jóllakott. Az író is ezt csinálja tulajdonképpen. Emberekről ír és azokat mint a gyümölcsöt, meghámozza. Szinte csontig vetkőzteti, akit le akar írni. Hogy miért csinálja ezt? Javítja vele a világot? A társadalmat? Hol igen, hol nem. Kiéli érzelmeit? Igen. Egy akkora mester és író, mint Swift, azért, mert nem nevezték ki püspöknek, dühében és keseredettségében olyan művet írt, mint a Gulliver. így lett ő több az utókor számára, mint akármelyik király. Az indulatok alkotják az új és új dolgokat, és minél nemesebb, nagyobb ez az indulat, annál nagyobbak a művek is. De ez irodalmi kérdés. A természet nem azokkal a fogalmakkal dolgozik, mint amivel az ember. A természet ravaszul alakította az ember egész életét és pusztulását, hogy azt az érzést plántálta belénk, örökké élni fogunk. Ezért az ember lelkében, szándékaiban van egy berendezkedési vágy. Mindenfélét összehordunk azért, hogy ezt a 219