Gosztonyi János: És téged is láttalak, és téged is elmeséllek. Arcképek és emlékezések (Budapest, 2006)
Bevezető
jeddmes szerepet játszott volna a Nemzetiben, szekírozni találta Jóskát. Erősen belém vésődött a pillanat. A Vízkeresztből válogatott jelenetekkel készült az évfolyam, és az átállások némi „díszítést” követeltek. Jóska dinamikusan, nagy erővel hozta-vitte, amit kellett. Lecsapta, ment másikért, igazán imponálóan működött. Nem lett volna értelme piszkálni, de hát Magda asszony ideges volt, és többször is odaszólt neki valami fölöslegeset. Olyan pontosan látom, mintha most történne. Jóska rendezői „bal elöl” helyezett el éppen egy súlyos elemet. Értelemszerűen bal válla felé kicsit visszafordult, és minősíthetetlen, nem is túl rövid mondattal utasította Magda asszonyt, hogy kivel, hol és mit tegyen. Nem kellett ahhoz hivatásos szájról olvasónak lenni, hogy az ember világosan kivegye, amit Jóska némán, de ezúttal a legszabályosabb artikulációval tagolt. A teljes tanári kar könnyen leolvashatta. Sorsa az iskolán ezzel meg volt pecsételve. Azt hiszem, nincs olyan intézménye a világnak, ahol hasonló helyzetben ilyesmit büntetlenül mondhat hallgató a tanárának. Pláne egy nőnek. Ha jól emlékszem, még vagy fél esztendeig hagyták őt az iskolán lézengeni. Pontosan tudta, év végén mi vár rá, de nem sok megbánást tanúsított. Jó szót, elismerést ő addig alig hallott, ahhoz képest megdöbbentően erős volt az önbizalma. Ebben nem is mindig tudtam követni, csak reméltem, hogy végül igaza lesz. Év végén csakugyan elküldték. Nem barátság a pontos szó - szeremben váltunk el. Rövid időre találkoztunk a Tháliában. Madaras szépet alakított József Attiláról szóló darabomban. (Költőnk mindig is mélyen hatott rá. Jó pár év múlva értékes tévéjátékra ihlette a téma. Nem lehetetlen, hogy éppen e közös munkánál fogant meg benne a szándék.) Aztán, még mindig a Tháliában, mikor nekem kellett beugranom valamiért az ő szerepébe (azt gondolom külföldi filmezése miatt), már instruált. És bár az egész epizód félórányi sem volt, észre kellett vennem, hogy keményebb és türelmedenebb velem, mint én valaha vele voltam. Nem számított, megmosolyogtam. Az általam régebbről ismert önbizalom-túltengés megnyilvánulásának tekintettem. Ettől függetlenül még mindig bizonyosra vettem, hogy szeret. Snitt, mondják ilyenkor a pesti elbeszélők. Sok, nagyon sok év múlik el. Madaras sikeres, befolyásos főemberek barátja. Fehér 248