Gosztonyi János: Láttalak, elmeséllek. Arcképek és emlékezések (Budapest, 2005)
A színészkirály
sei), aki „figyeli a próbát”, amikor ő Cipóiba alakján dolgozik. És figyeltem őt máskor is, amikor próbált, és nem nagyon instruáltam, mert minek mondtam volna neki olyat, amit úgyis tud. О egy erős rendező segítségét hiányolja abban az írásában. Ez bizonyosan nem én voltam, és ha a hangulata úgy hozta, más se nagyon lehetett. Ha viszont szelídebbre ébredt, alávetette magát bármilyen okos beszédnek. Hogy mikor, mi, mit vált ki belőle, azt senki sem tudhatta, még féltestvére Bujtor István sem, akit csukott szájjal, szinte összeharapott fogsorral csak „Öcsi”-nek szólított. Ha rossz napot fogott ki, minden ingerelte, nem érthettél vele szót. Máskor elragadó volt, szicíliai klímát teremtett maga körül, narancsillatosat. Petőfi haláláról beszélgettünk kimerítően. Kérdezett, mert tudta, hogy e tárgy foglalkoztat. Nem alaptalanul érzett magában rokonságot e feszült zsenikkel, mint József Attila, Van Gogh. Tetteik rugója részletekbe menően foglalkoztatta. ,Miért kezdett mégiscsak futni Petőfi? Mégiscsak megijedt, hogy nem maradt ott az elnéptelenedett hídon?” Önmaga határait ismerte is, nem is. Jelen voltam, amikor Kazimir irodájából kilépett. Akkor tudta meg, hogy a Tanítónő című darabban ifj. Nagy István szerepét kapja. Háborgott, tiltakozott. Azt állította, hogy nem ismerik őt jól. Neki ahhoz a szerephez semmi köze, ő azt el fogja rontani. Szokás ilyesmi színészi körökben: eltúlozni a nehézségeket, hogy majd nagyobb dicsőség legyen erőt venni rajtuk. De Latinovitstól távol állt ez a fajta rafinéria, hogy ilyen fogásokat bevessen. Őszintén mondta, amit mondott. Én meg őszintén mondom, hogy nála szenzációsabb alakítást, magasabb hőfokon történő, hitelesebb külső és belső azonosulást ifj. Nagy István alakjával elképzelni sem mdok. Égette, pazarolta magát. Egyre nehezebben viselte józanul a világot. Nem volt nehéz visszásságokra bukkannia. És mert egyébként sem kerülte, sőt, inkább kereste a konfliktusokat, hát harcosan élt, magánháborút vívott. Nagy ügyekért csakúgy síkra szállt, mint csip-csup semmiségekért. Kollégákkal, szereplőtársakkal is sokat viaskodott, és gyakran nem volt igaza. Azt mondta, az ügyért teszi, de olykor csak magáért a konfliktusért tette. Küzdelmes helyzetekben érezte jól magát, azokban teljesített maximálisan. A harag nem jó tanácsadó, és általában nem megfelelő alkotó állapot. Az olyan művészeket kivéve, akiket alkotó állapotba hoz. 163