Gosztonyi János: Láttalak, elmeséllek. Arcképek és emlékezések (Budapest, 2005)
Egy elvetemült fráter arcképe
cafatokra? A nemzeti konzervatív oldalt egy József Attiláról szóló drámakísérlettel gerjesztette hörgő haragvásra, ami még mindig jobb volt, mint a nyomában következő közöny. A kísérlet puszta ténye althoz is elégnek bizonyult, hogy baloldalt is megorroljanak rá egyesek. És persze, éppen az intellektuális kör, amelyben mindenkinek igen élénk József Attila-látománya volt. Akkor nem tudta, de ma már világos: halandó lény nem felelhetett meg valamennyinek. A sebesen terjedő harag országának polgáraként így került a senki földjére, és tartózkodik ott azóta is, és ameddig még a világon van. Sikertelenné válni nem akkora baj, mint ha esélytelenné tesznek, a Szellemi Elfekvőbe utalnak. A bélyegzések mifelénk véglegesek és soha többé nem peresíthetők. „Mindig a kultúra frontján harcoltál, ha nem is az első vonalban!” - vigasztalta őt egy illetékes elvtárs. Obsitként kapta az Érdemes Művész cím összemarkoló fajtáját, azt, ami a tevékenység hosszának és nem minőségének szól. Gyarlóbb korában olykor erős hiúsági rohamok környékezték. Olyankor szeretett volna fontosabb lenni, látszani, véleményt nyilvánítani. Nem tehette. A kultúrmalacok figyelme mindig elkerülte, a nyilvánosságra való erőszakos pályázást gusztustalannak ítélte. És miért küszködött volna azok figyelméért, akiket oly kevésre tart? Nem szólva arról a méltadan helyzetről, amikor mégiscsak pályázásra szánja magát valaki, és erőlködése hiábavalónak bizonyul. Az értékrend kérdéseiben nálunk mindenki csak a tulajdon lelkét menti, más sorsát sérelmezni nem divat. Még középhangon sem említi senki: kit nem kezelnek értékén, kit nyomnak pofával a sárba. A művésztársadalom sunyit, holott üdvös volna, ha többet személyeskedne a politikánál. Francia, nem is irodalmi újságból, emlékszik egy nagybetűs címlapra: „Akinek ez a könyv nem tetszik, nem barátom!!” - írta talán Malraux vagy Mauriac, mindegy, két felkiáltójellel a végén. Ehhez hasonló írást idehaza sosem olvasott. Senki sem áll ki önmagán kívül senkiért, hacsaknem alávaló hízelgés a célja. Néha már úgy érzi, mintha létezne egy jogerős, számára ismeretlen, eltüntetését szorgalmazó, nem-létét kimondó ítélet. Talán ez indította arra, hogy sokadik évéhez közeledvén megszólaljon. Akikkel napi kapcsolatban áll, azokról nem ejt szót. Azokkal mostanában éppen hogy rendben lévőnek tűnnek dolgai. 95