Grof, Andrew: A Goldberg-variációk. Regény (Budapest, 2014)
„Szinte soha nem gondolok az apámra, James, mit is gondolhat az ember valakiről, akit nem is ismert, aki egy személyben volt az anyám üldözője és megmentője is, James, egy ilyen emberről mégis mit gondolhatok?" „Egész életünkben menekülni akarunk az elől, ami elől nem lehet elmenekülni - folytatta Schaeffer-, legkevésbé megállni akarunk, hogy szembenézzünk az élettel és a halállal... az anyám csak a legvégén kezdte sejteni, kezdett rájönni erre, az őrület évei óta az anyám egyfolytában rohant, hogy maga mögött hagyja, hogy elválassza magát az őrület éveitől, és csak a legvégén állt meg és nézett vele szembe, csak a végén vált szabaddá, és mondhatta azt, hogy örökre végzett vele." „ »Létezik bárhol a világon olyan hely, amely biztonságos?« - kérdezte, amire azt feleltem, úgy éreztem, azt kell felelnem, hogy: »Nem, nincs, nem hinném, hogy volna«, anyám egyébként akkor a lehető legnagyobb biztonságban élt Manhattanben, az Upper East Side-on levő lakásában, addigra már teljesen mindegy volt, hogy hol van, de anyám mást kérdezett, más kérdést tett fel, igazából azt kérdezte: »Létezik-e olyan hely, ahol az ember a múlttól biztonságban lehet?« - amire nem felelhettem mást, mint azt, hogy: »Nem, nem létezik, igazából nincs ilyen hely« - a végén elnyeli az embert a múlt..." „...akkor rádöbbentem, hogy a szavak soha nem tudják az embert igazán kiszabadítani, végül valami más, igen, talán valami más kell, zene talán vagy csend, csend vagy zene talán, végül csak csenddel vagy zenével lehet valakit megmenteni..."