Harangozó Márta: Varga Imre műhelyében 1990-2001 (Budapest, 2001)
Volt idő - egy-két évtizeddel ezelőtt amikor szellemi életünk elképzelhetetlen volt Varga Imre nélkül. A Prométheusz óta figyeltük, lestük újabb és újabb alkotásait. Nemcsak ismertük őket, hanem szinte hétköznapjaink társaivá váltak: mi is átéreztük a megtört boltív alatt álló Károlyi Mihály tragédiáját, tovább töprengtünk a fakorlátnak támaszkodó Radnóti komolyságán, szerettük a hangulatos Óbudán ácsorgó Várakozók-аХ. az esernyős lányokat, s izgatottan vártuk a Dohány utcai zsinagóga kertjében felállítandó emlékművet, a gyászfát. Aztán jött a rendszerváltás, és Varga Imréről nem lehetett hallani. A szűk szakma nyilván tudott róla, de az őt megszerető, befogadó közönsége alig. Pedig Varga Imre sokat dolgozott. Nem törődött azzal, hogy figyelnek-e rá vagy sem, ő tovább építette, gazdagította életművét. Harangozó Márta - a mester munkáját mindig figyelemmel kísérő művészettörténész, a korábbi Varga Imre-albumok írója - most ismét a szobrász műhelyébe kalauzol minket, s beszámol nekünk a művész elmúlt évtizedéről. Lenyűgözően gazdag termésről kapunk hírt. Ez az album szinte egy új életművet mutat fel. A kelenföldieket - Budapest XI. kerületében - talán nem lepi meg, mert az ő plébániatemplomuk az utóbbi években már-már Varga-múzeummá is vált: nyolc szobor talált itt otthonra; öt Árpád-házi szent CSzent István, Szent László, Szent Imre, Szent Erzsébet és Szent Margit), valamint Szent Gellért és II. Szilveszter pápa. S a legújabb alkotás, az altemplomban felállított Piéta. Valamennyi szobor új mondandóval, új üzenettel lepi meg látogatóit. Hisz Varga Imre mindig új és egyetemes érvényű látomást vetít elénk. A felsorolt alkotások önmagukban is fémjelezhetik e periódus termését, de tudomást szerzünk számos külföldön felállított szoborról is. Amikor itthon szinte elfelejtődött Varga Imre neve, felfigyeltek rá Németországban és másutt is. így történhetett, hogy legnagyobb magyar zeneszerzőink egyike, Bartók Béla Brüsszelben hirdeti a magyar kultúra egyetemességét. Bad Kissingen a magyar történelem jeles alakját, II. Rákóczi Ferenc-et fogadta be, s az ott sétálók nem a száműzött, minden erőfeszítése ellenére reményevesztett Rákóczit látják - miként Harangozó Márta írja -, hanem a családja