Harangozó Márta: Varga Imre műhelyében 1990-2001 (Budapest, 2001)
a keresztről. Arcát szétszaggatta és feketére aszalta a rámért és elviselt földi kín. A hegesztés varratai súlyos sérülésként futnak a mellkasán, végtagjain. A feketére égetett krómacél töviskorona mintha zilált hajának, szakállának folytatása volna. A hegesztési varratok iszonyattá, a megolvadt fémcsöppek a fájdalom visszatarthatatlan könnyétől alázottá és magasztosulttá teszik arcát. Sötét barlang száján mintha nem könyörgés, hanem átok gomolyogna ki. Krisztus kereszthalála az üdvtörténet csúcspontja, a halandó számára viszont szembesülés az elmúlással. Grünewald vállaló-tagadó hittel a Krisztus-halált megrázó és felemelő mítoszként élte meg. Ez sugárzik Varga szakrális és kétségekkel teli alkotásából is. Krisztusában az elmúlt évszázad borzalmait átélt, hitétől megfosztott, eszközzé vált, saját lényétől elidegenedett, krisztusian megalázott ember halálhoz való viszonya ölt testet. És ezt, mint említettem, a kompozíció egésze fejezi ki. A kereszthalál ábrázolásánál fontos mellékszereplő Mária és a legkedvesebb tanítvány, Szent János. A keresztfa tövében itt is jelen van Mária, de csak ő, s nem a kereszt előtt áll, hanem mögötte, szinte megbújva. Az egész teremtésben csalódott. Fiával együtt a létezés értelme veszett el számára. Fájdalma akkora, hogy már csak rá tartozik. Mert vigasztalhatatlan, nincs szüksége vigasztalókra. Az a szörnyű döbbenet, amely összefacsarta a lelkét, elutasít minden látványosságot. Az ekkora fájdalmat már szégyellni, titkolni illik. Arcát hímzett krómacél köntösével igyekszik árnyékolni. Nem Krisztusra, immár halott fiára néz. Fejét lehajtja, félig lehunyt szemét a földre süti, mintha egyenesen az bántaná, hogy annak ellenére, ami történt, ő még létezőként a világon van. A krómacél lemezről bánat gyötörte arcára vetődik a fény. A köntöse fodrain felhők suhannak, miként a keresztfa tükrös darabkáin. A megváltott gyönyörű világ közönyösen ragyog. A modern ember a halálban ugyanolyan elhagyatott, mint Krisztus. A paravánnal takart 71-72 / Krisztus kórházi ágyon bekövetkező személytelen elmúlását szemérmes, az illem határai közé szókereszthalála, Siófok rított gyász követi. És a mindennapi Máriák szégyellt, eltakart bánata. A kereszt az élet fája. Varga keresztje és egész kompozíciója valóban az. A hántolatlan fatörzsön és a szenvedők ruházatán, testén tükröződve a külvilág megannyi jelenése öröklétként suhan át. És Krisztus gyászoló anyjával együtt ráébredünk, elmúlásunkban az egyetlen vigasz, hogy az élet a maga törvényeivel megy tovább, és azért lehettünk hitünkkel, reményeinkkel kis ideig részesei, mert, miként József Attila megfogalmazta, „az életet a halálra ráadásul" kaptuk. A kelenföldi plébániatemplom altemplomának ékessége Varga hófehér márványból faragott Piétája, amely tárgyalt alkotó korszakának záró darabja, ugyanakkor mindig új látványt, megoldást, kifejező eszközt kereső monumentális szobrászatának visszatérése ahhoz az anyaghoz, amelyet ma már egyre kevesebb szobrász tud és mer használni: a márvány-70