Határ Győző: Golghelóghi. Rémrettentő képekkel gonosz kalandokkal teljes csudaságos históriája (Budapest, 2005)
Tartalom
értelműén pesszimista. Eszmefuttatását Vörösmarty müveinek elemzésével kezdte, Madáchcsal fejezte be, de sorra vette a két Juhászt is, aztán József Attilát és Arany, Babits borongósabb felét. Most, megannyi müve és elsősorban a Golghelóghi ismeretében, közéjük soroljuk-e Határ Győzőt is? Megtudakoltam, kik a francia professzor magyar üdvöskéi. Ismerte a klasszikusokat, jól, alaposan, de nem olvasta például a Borsszem Jankót, nem ismerte Vas Gereben müveit, Gárdonyi Durbincs sógorát vagy éppenséggel Moldova György müveit. Igen, zseniális és szuperművelt Határunknak is, e téren, csonka a műveltsége: irtózik az operettmuzsikától, nem olvas fércműveket, ponyvát - kivéve, ha azt már belepte a korok patinája. Pedig a vacak irodalom, az alacsony kultúra a pesszimizmus oldóanyaga. Zarathustra kitűnő receptet készített a hitek szellemi vegyületeiből. Rendszerében a jó és rossz szellem mellett megférnek a démonok és az angyalok (kik Határig szállnak), az ember testén kívüli örök lélek (mely Határ szerint egyébként kialszik a testtel, hisz annak „terméke”) és az egyetlen földi élet. A Mennyország és a Pokol, a Megváltó jövetelébe vetett hit (melynek cáfolata Határ egyik ambíciója) ugyancsak Zarathustra rendszeréhez tartozik. Bár a Határ által keresztre feszített kereszténységnek sok ága van, tulajdonképpen csak Teilhard du Chardin szellemi ősei és követői hittek a Jóisten (Határnál: Korongoló) végső, teljes győzelmében. Teilhard fölvetíti és előrevetíti a győzedelmes, kozmikus Krisztus alakját, aki, miután megváltotta a világot, ura is lesz. (Van ennek egy panteista, Hamvas Béla-i változata is.) Teilhard-nál nem kap szerepet a pokol, s a „gonoszság” sem aktív tényező, csupán a ,jó hiánya”. Kikövetkeztethetően állítja azt, hogy az érdemtelenből salak lesz, megsemmisül, nem folytatódik, csak a jó marad, csak abból lesz aktív tényező. A középkori keresztény hit - és amit azóta ebből megörököltünk - a Sátánt lázadó főangyalnak állítja be, szellemléte miatt elpusztíthatatlannak, aki - akárhogy is vesszük - a pokol királya. És itt a dolog bibije. Üdvözülni olyan kegyetlenül nehéz, hogy a végén (azaz az egyes életmenetek végével) ennek a királynak vélhetőleg sokkal több katonája lesz, mint az égi királynak, holott bizonyos seregek még átvándorolnak a purgatorium sivár pusztáin, hogy fölszippantódjanak az ég harmataival. Mi ez, ha nem a catalanaumi ütközet, mely után a seregek, döntő győzelem híján, saját táborukba vonulnak? A Golghelóghi a maga filozófiájával ki akar törni a kiegyenlítődési körből. Az élet forog tovább, ennek voltak, vannak, lesznek mulatságos és szomorú szakaszai, de a „végítélet”, vagyis a világ évről évre lenyomott pecsétje az, hogy győz a gonosz, tehát akkor is és azóta is minden szakaszban. Ez a nem-euklideszi geometria. Magam nem tudom elhinni, hogy egy nyugati, összeurópai kultúrájú ember ki tudná vonni magát a judeokereszténység folyamatos hatása alól. Ez a szellemi örökség ott magaslik a templomokban; lapul a gutenbergi bibliák betűiben, nyelvünk zegzugos utcáinak köveiben. A Golghelóghi nem Sáhnáme, nem Pancsatantra, nem Korán - bár az utóbbi is zabigyereke a Bibliának. A Golghelóghi cantata profana, a mű fürdik a keresztény kultúrában, miközben leátkozza önmagáról a keresztvizet. Lévén a hamisságok litániája (is), az álságokat és álnokságokat nem kell kitalálnia (a szerzőnek), csupán úgy kell hadrendbe állítania őket, hogy mi, olvasók csodát lássunk, csodálkozzunk, és - horribile dictu - magunkra, kortársainkra ismerjünk. Ismeretes, hogy amíg Szent Ottó (ki nem volt mindig szent, néha bosszúálló démon volt) a rómaiakat próbálta rávenni arra, hogy a pápa és a császár szellemi-világi uralmát elfogadják, és ehhez a római szent makk elültetésével igyekezett felnöveszteni Európa tölgyfáját, addig a római nép Crescentius vezetésével föllázadt, északon 859