Illés László - József Farkas: Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok (Budapest, 1995)
Tverdota György: József Attila szocializmusképe
sokkal költőibb a kései, javított változatban: „megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél.” Távolítsuk el az életmű anyagának kevéssé időtálló darabjait, ahogyan egy pirosán mosolygó almából kivágjuk a romlott foltot, hogy a megmaradt zamatos, érett részeket annál nagyobb élvezettel fogyaszthassuk. Válogatni a költők hagyatékában természetesen szabad, sőt, szükséges. Mindazonáltal illúzió lenne azt hinni, hogy a Döntsd a tőkét-korszak kiiktatásával egyben megszabadulhatunk József Attila szocializmusától is. Vajon a Külvárosi éjtől A város peremén című ódán keresztül az Eszméletig, A Dunánálig vagy a Hazám című szonettciklusig nem bukkan-e felszínre minduntalan a marxista műveltség, a szocialista beállítottság valamilyen árulkodó jele? És ha igen, mondjuk ki az anatémát ezekre a költeményekre is? Nem látom be, miért lenne értékesebb vers a Tudod, hogy nincs bocsánat, mint a Levegőt! Nem hiszem azt, hogy sok értelme van szembeállítani az Eszméletet a Munkásokkal. Készségesen elismerem, hogy a fejlett nyugat-európai demokráciák által biztosított életnívó kívánatos lenne hazánk számára, de ettől még nem veszíti el szememben művészi hitelét a Szabados dal. Ezek a kérdések és kételyek már egy újabb típusú védőbeszéd felépítésének lehetőségével kecsegtetnek. E védőbeszéd arra az argumentumra alapozódhatna, amely szerint az esztétikai érték nem a nyersanyagtól függ, amelyet a költő felhasznál, lett légyen az az életrajz legjelentéktelenebb része, legdrámaibb fordulata, a legnemesebb magánemberi érzés vagy a leginkább rejtegetni való lelki tartalom, a legemelkedettebb eszme vagy a legdurvább propaganda. A formaadás titokzatos folyamatai azok, amelyek ezt az esztétikáin inneni elegyet magasrendű művészi minőségekké lényegítik át. Ez az érvelés végtelenül engedékeny, elnéző lehet, ami a költő marxista ideológiájának vagy a munkásmozgalomban begyűjtött tapasztalatainak silányságát illeti, s egy körömfeketényi engedményt nem kell tennie a bámulatból, amellyel az alkotási folyamat végeredménye előtt áll. A bizonyítékok garmadája tolakszik elő e kényelmes álláspont alátámasztására, az irodalomtörténetből általában és József Attila életéből különösen. Nem nehéz beláttatni Horger Antal úr tévedését, aki készpénznek vette hallgatója fenyegetőzését, hogy betörésen jár az esze, az emberöléstől sem riad vissza, és különben sincs se istene, se hazája. A versbeli kijelentéseket nem lehet valóságos kijelentésekkel egyenértékűeknek tekinteni. Melyik az a burzsoá, aki komolyan tartott attól, hogy a költő babfőzelékében füstölt hús formájában fejezi be földi pályáját? A Szabados dal vérszomja olyan túlzó és olyan kacagtatóan groteszk, hogy nem is lehet komolyan venni, paródiára kell gyanakodnunk. Igaz, igaz, de mégsem egészen. A nyersanyag is minősít, behatárolja a megformálás lehetőségeit. Nem tudom, mindenfajta életanyag alkalmas-e arra, hogy remekmű alkotóelemét képezze? Az eszmerendszerek bármely képlete, a gyermeteg képződményektől az „ordas eszmékig” magasrendű műalkotásokká lényegíthető át? A hozott anyag, a műalkotást megelőző szemléleti keretek, eleve adott gondolkodásbeli irányok silányságára a költő nem adott volna fölmentést -182