Illés László - József Farkas: Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok (Budapest, 1995)
Agárdi Péter: Mónus Illés és József Attila
amelyek elvi-esztétikai-történeti gyökereit, fedezetét is a jórészt a Szocializmus hasábjain publikált tanulmányok, esszék képezik. Mónus indítja el az újságírói pályán Kállai Gyulát és Losonczy Gézát is, akikből a népfrontpolitika jegyében József Attila ügyéért is - igaz, csak posztumusz, s akkor is ambivalensen - kiálló kommunista publicisták lettek. Szakasits Árpád, Szélpál Árpád s mások József Attila-kritikáin, -nekrológjain s a költő halála után íródott megannyi szociáldemokrata szerzőjű tanulmányon is ott érezni Mónus szellemujját. Ő maga ugyanakkor - tudomásom szerint - életében nem írt cikket a költőről; temetési búcsúztatójára később visszatérek. Természetesen recepciótörténetileg sem a párttagság, a kritikusoknak az MSZDP-hez való szervezeti tartozása a döntő, hanem az értékrend-alakító szemlélet. A szociáldemokrata mozgalom hivatalos fórumai, orgánumai - nem beszélve most a kulturális egyletek, körök törekvéseiről - 1934 végétől saját értékként, ugyanakkor szuverén, magasrendű, egyszerre egyetemes rangú és szocialista jellegű modern líraként méltatták s integrálták József Attila költészetét. (Az ennek ellentmondó néhány megjegyzésre nem érdemes kitérni.) Tény, hogy a két világháború közötti magyar irodalom legjelentősebb, világirodalmi formátumú szocialista lírikusát jórészt nem fogadta be, sőt eltaszította a kortárs szervezett munkásmozgalom hazai és emigráns kommunista szárnya. Voltak egyedi kivételek (a Korunk című kolozsvári folyóirat, Bálint György, Danzinger Ferenc, Fábry Zoltán stb.), s volt némi „finomodás” is e „kínban” a költő halála után. De a kommunista párt hivatalos orgánumai, meghatározó személyiségei sem ideológiai-művészetszemléleti, sem stratégiai-politikai vonatkozásban nem ismerték fel József Attila formátumát és szocialista karakterét. A szociáldemokrácia soraiban sem volt könnyű és automatikus a költő otthonra találása, s főleg nem a költő szervezett kommunista tevékenysége idején, az 1930-as évek elején, jóllehet e líra már ekkor is egyetemes (s nem napi-agitatív) értelemben volt szocialista. Az 1934 utáni „beérkezést” - amelynek Mónus Illés műhelyei adtak otthont - a KMP-val való rivalizálás, illetve a kommunistaellenesség motívuma is ösztönözte. De - ennek révén is - a fordulat, a befogadás elsősorban mégiscsak az MSZDP-n belüli elméleti megújulás, a modernebb szocializmus-felfogás társadalomszemlélet és a demokratikus, humanista szellemű baloldali offenzíva művészetszemléleti vívmányainak köszönhető - a tehetségtisztelet, az értékfelismerés Mónusra (és társaira) valló egyéni érdemein túl. A munkásmozgalom két szárnya, két pártja közül 1934 és 1937 között a szélesebb sodrású, legális szociáldemokrata vonulat integrálta meggyőzőbben s maradandóbban, egyszerre művészi és világnézeti értékei révén József Attila szocializmusát. Ez az itt nem részletezhető ideológiai megújulás - érzékenyen reagálva a munkásmozgalom, illetve az antifasizmus napi és hosszabb távú követelményeire is - igyekezett gyökeresen szakítani az ökonomizmus, a pragmatizmus, illetve az evolucionista utópizmus „szociáldemokrata” beidegződéseivel. Törekedett arra, hogy integrál-198