Illés László - József Farkas: Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok (Budapest, 1995)
Agárdi Péter: Mónus Illés és József Attila
nagy horderejű - de mindmáig igen kevés figyelemre méltatott - tanulmányt szentelt e kérdéseknek. 1934. február-március során három igen színvonalas előadást is tartott a Cobden Szövetségben A szocializmus problémáiról, melyet a párt 1943-ben önálló füzetben újra kiadott.21 József Attila bizonyosan ismerte ezt a nagy jelentőségű előadás-sorozatot, lehet, hogy jelen is volt a felolvasáson. Ugyanitt, a Cobden Szövetségben 1935-ben József Attila szintén tartott előadást (A középosztály és a vajúdó világ), s a költő egyéb ekkori bölcseleti írásai, valamint kisebb cikkei - például a Hendrik de Manra támaszkodó Hort Dezső Új szocializmust! című könyvét ismertető recenzió - is ebbe a problémakörbe vágnak. A baloldal közös sorskérdéseiről és kihívásairól, a humanista, nemzeti, demokratikus és szocialista eszmények, értékek realitásairól és távlatairól volt szó. A napi-politikai kérdéseknél, a militáns antifasizmusnál, az egységfront- és népfront-vitákban való szövetségkereső gyakorlati állásfoglalásnál (ezekben korántsem volt teljesen azonos Mónus és József Attila álláspontja) mélyebb és tágabb közös eszmei-intellektuális dimenziók jellemzik ezeket az írásokat. Egy történetfilozófiai igényű, a 20. századi tudományosság (például a modern szociológia és ökonómia, a freudizmus) eredményeit integrálni törekvő baloldaliság- és marxizmusértelmezés kiküzdésének igénye jellemezte Mónus Illést, illetve az általa kezdeményezett elméleti-ideológiai oífenzívát. S efelé tört utat a teoretikus József Attila is. Fejtő-könyvemben igyekeztem tömören jellemezni ezt az elmélettörténeti szakaszt, amelyet a marxizmus hazai története szempontjából egyértelműen pozitív, termékenyítő, progresszív vonulatnak lehet tekinteni, némileg függetlenítve a 30-as évekbeli Marx-reneszánsz aktuálpolitikai felhangjaitól. A kommunista és szociáldemokrata pártokban egyaránt tapasztalható elméleti pangáshoz, messianisztikus vagy bürokratikus evolucionizmushoz, a voluntarista - sőt a népirtásig véres sztálini - szektássághoz képest a 30-as évek derekán egyaránt gyökeres fordulatot hozott ez a „neomarxista” nyitás, még ha számos tudományosan kiforratlan következtetéssel járt is együtt. Elég csak utalni a freudo-marxizmusra vagy a belga Hendrik de Man ellentmondásos pályájára. Mónus kezdeményező, mecénáló, integráló szerepének ezen a „magasabb” síkon is roppant szellemi és erkölcsi jelentősége van. Tragédia, hogy ez az elmélet- és mozgalomtörténeti fordulat jórészt csak lehetőség maradt, letarolta, kiégette a történelem vulkánjából feltörő lávafolyam. Az egész európai baloldalon megerősödő szocialista elméleti igényesség és új humanista étzékenység a történelmi szorítok és taktikai kényszerek eluralkodása okán szinte mindenütt eltorzult, félresiklott lesüllyedt, megfulladt, s csak némelyik kiemelkedő személyiség (a magyarok közül például Lukács György, Révai József, illetve Justus Pál 21 Újabban 1. Századvég - Az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégiumának kiadványa. Bp. 1987.3. füzet. 211