Kabdebó Lóránt: A magyar költészet az én nyelvemen beszél. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében - Irodalomtörténeti füzetek 128. (Budapest, 1992)
A természeti tárgy 1. mint a dolgok és lehetőségek dialógusa
A korszak vizsgálata során az Egy téli bodzabokorhoz című versben9 láthatjuk a dialogikus poétikai paradigma Szabó Lőrinc e korszakában jelentkező formációjának legmaradéktalanabb megnyilatkozását, a korszak költői eredményei legjellemzőbb összegeződését. És egyben sörnyitó azon művei sorában, amelyek majd az életmű újabb csúcspontját alkotják, és — Béládi Miklós találó megfigyelése szerint — a költő életmagyarázatát adják10 filozófiai párhuzammal: a fundamentálontológia poétikai adekvációját. Olyanok fogják követni, mint a Hálaadás, a Tücsökzene létversei, A földvári mólón, A forzícia éneke, Ficseri-füsti, Májusi orgonaszag, Mozart hallgatása közben, Holdfogyatkozás. A természet olyan leírásával találkozunk ezekben a versekben, amely egyszerre minősíti a látványt és a látót, a dolgokat és a dolgok feldolgozóját. A vers egyszerre önmeghatározó kérdés és viszszaigazoló válasz úgy, hogy egyben szét is választja a kérdezőt és a meghatározóját. Önálló életet él a természet és számbavevője, „tulajdonosa”, az ember, de mindkettő része a költő tudatának, aki ennek a szembesítésnek a dialógusával határozza meg poétikailag önmagát. A dialogikus poétikai paradigma e formációjával Szabó Lőrinc nem sörnyitó, de éppen összegező: a József Attila-i költészet csúcsát jelentő, fundamentálontológiai jellegű természetverseit (Eszmélet; Téli éjszaka, Alkalmi vers, A Dunánál), Babitsnak a „megformáltságra” törekvő, a klasszikus hagyományban példázatot találó versszerveződését, valamint Kosztolányinak a mindennapi élet dolgait a „vendégség” élmény metafizikájával ellenpontozó versszövését egyesíti Szabó Lőrinc e verssel kezdődően, a kései Ayugűí-költészetet összegező poétikai formációban. Olyan poétikai beszédformát teremt ezzel, amely etikájában példázattá válhat a halállal szembesülő ember számára: a természet alakzatai és ciklikussága, valamint a kultúra hagyománya a tragikuson túli elégikusság hangoltságát biztosítja akkor, amikor egyben megérzékíti a szakadékot is az egyszeri létezése történetét végrehajtó egyes ember és az ember érzéklését tárgyként eltöltő természet között. Költészetében éppen a ciklikusság irányában mozduló beszédforma biztosítja az alkotásfolyamat tartósságát, amely az önmagát meghatározni akaró ember állandó kérdezésállapotban létezését a dolgokra nyitott érdeklődés vizsgáló tevé-104