Kabdebó Lóránt: A magyar költészet az én nyelvemen beszél. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében - Irodalomtörténeti füzetek 128. (Budapest, 1992)
Költészetbéli paradigmaváltás a húszas évek második felében
bevallott, „realista pártköltő” József Attila a példák sorába, és ezért lett mind a marxisták, mind a nemzet szemében egyként a legnagyobb élő nemzeti költő évtizedekig maga Illyés Gyula. De ezzel is magyarázható Babits és Illyés a harmincas évektől szorossá váló kapcsolata is. Ha Szabó Lőrinc a korábbi Babitshoz tér meg, és a Harc az ünnepért kötetet „első mesteremnek” ajánlja, Illyés a húszas évek Babits-lírájából éppen az így is értelmezhető nemzeti költő szerepkörét olvassa ki és szuggerálja, amelyet azután a mester is igyekszik beteljesíteni.20 így szemlélve egy parttalan hasznossági elv alakult ki mind az elméletben, mind a gyakorlatban, amely a „mi”-re tette a hangsúlyt, és a „hogyan”-t mint artisztikus aktust veszi számításba, ezzel visszakötve a gyakorlatot a múlt században megfogalmazott tematikákhoz. Például: ,/í Sátán Műremekeinek, torlódó expreszszionizmusa után a Te meg a világ hűvös szonettjei csak annál metszőbben mondják azt, amivel ez a fiatalember a városba érkezett: az igazság és boldogság számonkérését. Kifejezőképessége — érzékletes plaszticitása, lényeget adó tömörsége — óriásit fejlődik. Magatartása szinte semmit. A legsötétebb pesti Afrikából még mindig részletjelentések érkeznek s nem a nagy fölfedezés világos térképrajzai [...], egy korszak gondját s indulatát gyűjti. És soha magyar verskötet nem ábrázolta ilyen kietlennek, embertelennek az életet.”21 Árulkodó szó hangzik el: ábrázolás; a hasznossági és mimézis-elv összekapcsolása. Ábrázolás. Ennek a kapcsolásnak a feléledése éppen az avantgarde kifáradásától datálódik. A teremtés-elvet ismét felváltja az utánzás, az ábrázolás számonkérése, amely stílustörténetileg az avantgarde-tól a hagyományosnak feltüntetett „realizmus” felé való visszafordulatként rögzült a köztudatban. Á pragmatizmusigény egyfajta szociológiai indíttatású tükrözés eszményítésével párosul. Ebben az értelemben interpretálja visszamenőleg például a Szabó Lőrinc-i pályát Illyés mint a múlt századi francia és orosz regény visszatestesülését: kömyezetrajzában az orosz, alakábrázolásában, gesztusaiban a francia elveinek újraérvényesülését méltatva a húszas évek költői „életrajzában”. 13