Kabdebó Lóránt: A magyar költészet az én nyelvemen beszél. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében - Irodalomtörténeti füzetek 128. (Budapest, 1992)
Költészetbéli paradigmaváltás a húszas évek második felében
Mindez Szabó Lőrinc pályáján látszólag visszalépést, megmerevedést jelent, berendezkedést egy íilozófiailag és poétikailag már előzőleg felmért világban, a Te meg a világ szintézise után novellisztikus epizódok laza láncolatát adva. Mintha ezúttal keresztezné egymást Szabó Lőrinc és József Attila útja: Szabó Lőrinc a csúcsról leszállóban gyakorolja a verstípust, József Attila szociológiai-társadalmi panorámáinak epikumából lép ki egy magasabb rendű, íilozófiailag is érvényes szintézis felé (Téli éjszaka, Eszmélet). Valójában Szabó Lőrinc is hasonló utat jár: a verstípus nem visszalépés, az epikus mindennapiság itt nem a versegész irányultsága, hanem József Attilához hasonlóan a dolgokkal való találkozás horizontja, amely éppen a fundamentálontológia poétikai adekvációjának beteljesítéséhez vezet. Illyés Gyula lesz az, aki esztétikai igényét és a költői gyakorlatát tekintve pályája egészében megmaradt az epikus vers eszményénél. Gyakorlatában és érdeklődésében is. Ezáltal az 6 1928- as költői fordulata, mind pedig az e szemlélet alapján interpretált kortárs líra (köztük az e jegyben értelmezett babitsi és Szabó Lőrinc-i költészet) az epikus vers paradigmája. (Ezúton lehetne a paradigmaváltásnak ezt a másik változatát: nemzeti modelljét követni; de ez jelenleg nem témája a dolgozatnak.) A hasznossági elv és az ábrázolás összekapcsolása a poétikai gyakorlatban ugyanakkor kizárná a teremtés-esztétika gyakorlatát; az avantgarde kimerüléséből következik és ellenében fel is lép: elméletileg és ahol teheti (pártkötöttségben vagy parancsuralmi államokban) hatalmi preferenciákkal társítva. Ugyanakkor — paradox módon — átveszi az avantgarde akarati elemeit: az építeni vágyott jövőképet, amelyet az ábrázolás-elv kritikai tendenciáinak (ún. kritikai realizmus) ellenében különböző idealisztikus-messianisztikus elemekkel egészít ki (például az ún. szocialista realizmus elemévé társított „forradalmi romantikával”: az avantgarde-tól időben visszafelé eszményesített formális tükrözés-elvű ábrázolástól egy ezt megelőző stílusforma — a romantika — idealizáló elemeihez epigon módon hátrálva). Ha pedig így tekintem, szándékában a hasznossági elv alapján történő ábrázolás nem is különbözik (csakis stílusjegyeiben, de abban végül dogmatikus elkülönüléssel) az avantgarde-tól. 16