Kabdebó Lóránt: A magyar költészet az én nyelvemen beszél. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében - Irodalomtörténeti füzetek 128. (Budapest, 1992)
Szabó Lőrinc epikus verse
SZABÓ LŐRINC EPIKUS VERSE Az epikus vers a lírai műnemen belül sajátos alakulás. A magyar líra történetében — mint már jeleztük — a húszas évek második felében jelenik meg, amikor az avantgarde irányzatok expresszív-kreatív kifejezési módját a tárgyszerűségre törekvő realista leíró-elemző szemlélet váltja fel. A sokféle megvalósítási forma közös sajátossága, hogy a lírai feldolgozás (tudomásulvétel, elemzés, viszonyítás, következtetés, érzelemmegnyilvánulás, meditáció, vágyakozás, feladatkijelölés) mindig a valóság valamely epikai jelleggel megközelített jelenetére épül. Fénykora a harmincas évek, példateremtő nagyságai, más-más poétikai késztetéssel József Attila, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. Ekkortól kezdve jelen van, állandó megújulással, motiválódással a magyar líra történetében. Mesterek gyakorlatában az „epikai hitel”* szerencsésen illeszkedik a lírai hangnemhez, nagyszámú epigonjainak kezén az epikai elem önállósodik, megverselt anekdotává vagy tankölteménnyé fokozódik le. Kérdés ugyanakkor, hogy a mindmostanáig egységes poétikai formációként bevezetett irodalomtörténeti kategória, hasonlóan az „új realizmus”-hoz, „új klasszicizmus”-hoz és a „neue Sachlichkeit”-hoz nem csupán különböző poétikai paradigma szerint keletkezett alkotások külsődleges jegyek alapján történő rendszerező összevonását jelenti-e. Gyanúnkat erősítheti, hogy míg például Illyés esetében egyértelmű a poétikai formáció azonosítása a költői pálya egészével, József Attila és Szabó Lőrinc esetében alkalmazása csakis egyetlen — bár jellegzetes — pályaszakasz jellemzője. Illyésnél ugyanis az epikus vers a hasznossági elv tartósítását, a pedagógiai szándék versszervező erővé válását jelenti. József Attilánál egyrészt éppen 57