Kabdebó Lóránt: A magyar költészet az én nyelvemen beszél. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében - Irodalomtörténeti füzetek 128. (Budapest, 1992)
Szabó Lőrinc epikus verse
tudott visszaigazolni; ezután elhagyja a mondat igazság-voltának megkérdőjelezését, a grammatikai biztonság védelmébe húzódik, immár végleg, kimozdíthatatlanul. Hasonló problémával került szembe, mint Husserl, fenomenológiai rendszere kidolgozásakor: „amit én [...] a mondatban gondolok, vagy amit jelentéseként felfogok, azonosan az, ami, függetlenül attól, hogy egyáltalában vannak-e gondolkodó személyek és gondolati aktusok vagy sem”.15 Ebben a helyzetben pedig megjelenik, ismeretelméletileg egymásra vonatkoztatandóan az immanencia és transzcendencia. Az epikus vers pedig, mint poétikai formáció (a már ekkor, 1933 táján jelen lévő illyési változatában) éppen az ismeretelmélet alapján álló ábrázoláshoz való térés. Szabó Lőrinc, ahogy az 1927—28-as versekben a hasznossági elvvel párosuló ábrázolást ad absurdum víve (Vezér) teremt új poétikai paradigmát, most az ismeretelméleti módszerhez való visszatérésével egyúttal magát a módszert viszi ad absurdum. Ugyanakkor — ellentétben a húszas évekbeli pozíciójával — most nem még nemlévő poétikai helyzetet alakít, hanem egy már meglévő, gyakorlatilag megteremtett formációt különít el életrehívó poétikai helyzetétől, és ezáltal — József Attilához hasonlóan — az epikus vers formációjának új felhasználási horizontokat teremt. Mintha Husserl figyelmeztetését követné: „Döntő jelentőségű azonban az a felismerés, hogy a lényegszemlélct a legkevésbé sem az észlelés, az emlékezés vagy más ezekhez hasonló aktusok értelmében vett .tapasztalás’, sem pedig olyan empirikus általánosítás, amelyik a maga értelmében tapasztalati egyediségek ott-létét tételezné együttlétezésükben. [...] A lényegszemlélésnek, pl. az észlelés, az emlékezés, az ítélet stb. lényegi szemlélésének alapja, jobban mondva kiinduló aktusa lehet az észlelés, az emlékezés, az ítélet stb. észlelése, de ilyen alap lehet — persze csak a .világos’ — fantázia is, amelyik egyáltalán nem tapasztalat, azaz nem foglal magában semmiféle létezést. A lényegszemlélést ez egyáltalában nem érinti, a lényegszemlélés mint lényegmegragadás szemléleti lényegű, de ez másfajta szemlélés, mint a tapasztalás.” „Az intencionális elemzés aktualitások és potencialitások feltárása, amelyekben a tárgyak mint értelmi egységek konstituálódnak, és minden értelmi elemzés a reális élményektől az azokban előre jelzett intencionális horizontokhoz való átmenetben valósul meg.”16 68