Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc"pere" (Budapest, 2006)
Lázadástól a különbékéig
Talán ezzel lépett József Attila is az „üdvözítő tévedés” utáni állapotba, a jelenbe: a ,, Költőnk és kora ” ez a jelenlét, Gegenwart. Talán itt hajlik össze a „kor” két nagy költője. „Beteggé gyógyított már az idő”: ezt mindkettőjük írhatta volna. Ezúttal Szabó Lőrinc írta. Szabó Lőrincnél ezután következik a nagy hadüzenet a történelemnek. A Te meg a világ kötet után a Különbéke. A Sivatagban című versben64 az „egy perc örömöd” és az „egy perc életed” szembesül az „örökkévaló világ”-gal és „a Föld minden szenvedéséivel. A viszonyítás kifejezése Stimer örökös viszonyítását visszhangozza: „többet ér”. Ez már nem filozófiai feszültségkiéneklés és feloldás, ez már egy újjászületett költészet további programja: „A vers esetleg úgy fest, mint a legnagyobb önzés megnyilatkozása. Pedig a legnagyobb kétségbeesésé.”65 Ekkorra a költő már magáévá alakította a beszédmód után a gondolkodásmódot is: már nem Stimer beszél itt, hanem a szerelmét a távolban tudó, vágyakozó élményét ihletőként felhasználó ember, aki utóbb már nem is tudja, honnan az áthallás a versbe: „Azt azonban ma sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre. Megvetett, lenézett a Szfinx? Vagy ellenkezőleg, méltónak ítélt rá, hogy rémületes tudása legbizalmasabb, legbensőbb magvát közölje velem? Vagy talán hazudott? S ha hazudott, ugratásból tette, gonoszságból? Vagy éppen megfordítva: szeretetből, szánalomból?”66 Szövegszerűen hallhatok mögötte senecai-schopenhaueri sugalmat,67 Kulcsár-Szabó Zoltán Baudelaire-vers parafrázisát olvashatja benne,68 és végül is vélhetem a Stimer-hatás összegeződésének a verset - a költő tudatában mindezek a konkrét hatások elszunnyadtak. Értetlenül áll a verssel szemben, csak biográfiai esetlegességét ismerteti. Ekkor - az ihletés pillanatára visszavetitve is - csakis sajátjaként jelenik meg a szöveg. A vers sajátja valójában. Hiszen Stimer szemlélete, grammatikája és szövege is csak arra kellett, hogy a tudatban felgyűlt belső feszültségeket segítsen poétikai renddé alakítani. Szabó Lőrinc költészetében ekkortól - talán Stimer hatására tudatosodva - azt vizsgálja: „ami van”. A jelent. Valóban csak széthull? Avagy lehet építeni erre a jelenre - min-64 Szabó Lőrinc egy 1931-es egyiptomi utazás emlékéből alakítja a verset, megjelent: Pesti Napló, 1933. április 23. 65 Szabó Lőrinc: Vers és valóság, i. k. 504. 66 Szabó Lőrinc: Egy marék Libia. Új Idők, 1942. július 25.; könyvben: Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, i. k. 647. 67 Schopenhauer Parainesisek és életszabályok című tanulmányában, a múltról Homérosszal szólva azt mondja, mind ami megtörtént, hagyjuk, bármily szomorú is, s törjük azért kedves lelkünket a kényszerűséghez, az eljövendőkről pedig úgy nyilatkozik, hogy mindezek az istenek térdén feküsznek, „hingegen über die Gegenwart: singulos dies singulas vitas puta (Sen.) und diese allein reale Zeit sich so angenehm wie möglich machen”. (Schopenhauer, Arthur: Aphorismen zur Lebenswweisheit, Fünftes Kapitel: Paränesen und Maximen, B.) Unser Verhalten gegen uns selbst betreffend, ln: Parerga und Paralipomena. Hg. von Rudolf Marx. Kroner, Stuttgart, 1974. 147.]; magyarul: „azonban a jelenről így: »minden napot végy úgy, mint egy-egy egész életet« (Seneca), s ezt az egyedül reális időt tegyük oly kellemessé, amint csak lehetséges”. (In: Schopenhauer, Arthur: Parerga és Paralipomena. Világirodalom Könyvkiadóvállalat, Bp., 1924. II. kötet, 333., fordította Kecskeméti Pál). A Seneca-helyről Sajó Tamás szíves közlése: „az idézet Seneca Epistulae morales ad Luciliumának 101. leveléből származik, a 10. szakasz 2. sora (a Teubner-kiadás sorszámozása szerint). 68 Kulcsár-Szabó Zoltán: Spleen és ideál. Kötetben: A fordítás és intertextualitás alakzatai. Szerkesztette Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna. Anonymus, Bp., 1998. 162-175. 63