Kabdebó Lóránt: Vers és próza a modernség második hullámában (Budapest, 1996)
A próza önreflexiója és gyakorlata
A próza önreflexiója és gyakorlata A húszas évek magyar lírapoétikájáról tartott konferencián1 magam is arra a következtetésre jutottam, hogy 1927-28-ban a világirodalom egyidejű eseményeivel egyeztethető líragyakorlat jelent meg a magyar költészetben: a személyiség önmagában meghatározhatatlanná válik, a műalkotás a tudati folyamat egészének működését igyekszik egy adott állapot rögzítésével megörökíteni. Ez az alkotói mód a hangnemi egységet megkívánó, a mondat-ítélet azonosságot kétségbevonhatatlan tényként kezelő monológ-típusú versbeszéd ellenében jelenik meg, miután annak egyirányú, célképzetes megoldásai poétikailag kielégítetlenül hagyják a költőt, a megoldatlanság benyomását váltva ki, tematikailag pedig olyan következményeket vetítenek előre, amelyek visszariasztják a keresés szándékával kérdező embert. A hagyományos versbeszéd helyett az ön- és világértelmezést „körülbeszélésben" megvalósító, a személyiséget valamely másikkal valamiről folytatott beszéddel kifejező, a bármilyen szövegben mindig is meglévő poétikai dialogicitást előhozó és kiemelő - sőt versszervező erővé avató - gyakorlat alakul. Ez a gyakorlat a magyar lírában a húszas évek utolsó harmadában Szabó Lőrinc költészetében testesül meg, és 6 marad - József Attila társaságában - ennek a megszólalási módnak legjelentősebb hazai mestere2. A célképzetes eszmélkedés ellenében lényege az eszmélet: a természeti időben kibomló eseménykövetéssel („Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra."; „Az életet adja, adja, / egyszerre csak abbahagyja.") szemben a tudatba („a Mindenség is csak egy Költő Agya") befogható események szembesítése („igaz egész csak ellentéteiddel / együtt lehetsz") azáltal, hogy egyszerre érzékeli mindennek folyamatvoltát, állandó átalakultságát és érzékelteti a 155