Kabdebó Lóránt: Vers és próza a modernség második hullámában (Budapest, 1996)
Egy költői beszédmód filozófiai átalakulása
nem lehet feloldás, hanem éppen hogy okozója hosszú (egyéves) költői hallgatásnak, poétikai és filozófiai majdnem-lefokozódásnak. Ha egy évtizeden keresztül öntudatlanul szolgálta egyszerre - Croce esztétikájának történetileg megkülönböztető terminológiájával élve - a pedagógiai és az öncélú művészet elvét, most már öntudatosan eljutott a paradoxon kimondott megjelenéséhez. Eddig csak poétikailag jelentkező bizonytalanságként formálódott: a klasszicizálás és a különböző avant-garde motívumok villózásában és az egyértelmű állásfoglalást kerülő groteszk kétpólusűságban. Ha pedig a költő „hasznos akarat" akarna lenni, akkor a változtatás reményével kellene harcba szállnia. A gyakorlatban éppen a tehetetlenséget kell tudomásul vennie. A Pesti Napló 1927. április 17-i számában jelenik meg a politikai tárca-értékű, Tízezer magyar gyermek című vers. Veszélyes poétikai tapasztalattal: a vers folytatja A Sátán Műremekei építkezését, versmondatait és érvelő retorikáját - csakhogy az egész versszerűvé tevő cicomákkal díszítve. A költő a hagyományos úton ekkor kerül a költőiesség útjára, ugyanakkor a vers hoz egy olyan feszes mottót, amely máris magában rögzíti a későbbi Szabó Lórinc-versbeszéd jellegzetes helyzetét: egyszerre lázadó és tehetetlen. Benne a versegész korabeli, expresszionista-baloldali-marxista terminológiájú versbeszédét kontrázza, mint a vers mottója előre jelzi: A: rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni. B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb! A kettő közötti ellentmondás most még a tehetetlenséget mutatja, a kétségbeesést, mert ebből a csapdából a költő végül is nem tud poétikailag kiemelkedni. Maga a zárókép egy idegenszerűen nagyszerű kép, amely majd az őrültséggel küzdő József Attila költészetében fog visszatérni, a Nagyon fáj hasonlóképpen a megoldatlansággal szembesülő világában: 58