Kabdebó Tamás: Dunaúszó (Budapest, 2013)
7. A lélek feltételezi azt, ahol lakik, a testet, egyike az élővilág formáinak, mely csak így örökkévaló, hogy molekuláira bomlik
Kifogyva a csalik szétszórásával, összeállították a botokat. Palinak jutott a kukoricázás pontyra, Janinak a kukacolás harcsára. Nem igazán sportszerűen barátja csukázó hármashorgaiból hármat illesztett zsinórjára, mely nem a megszokott perion volt, hanem erős, kék japán selyemzsinór. Úszót nem használt egyikük sem, az élesre tett bot hegye jelzi majd, ha jelzi, a kapást. A partcsücsök enyhe forgót képezett, ennek az alsó és felső oldalán helyezkedett el a két horgász. A víz magasságát lemérték: a pontyozó rész három méteres mélységet mutatott, a harcsázó öt métereset. Vagy egy órát csöndben maradtak, csak a víz mérsékelt burjánzása hallatszott. Délnyugati irányba már látszott Dunaföldvár ékessége, az ódon csonkatorony. Pali szólalt meg először:„Valami történt még Újvárosban teveled, amiről nem szóltál. Ha nehéz: nem kutatom. Ha megkönnyebbít, mondd el nekem meg a víz alatti halaknak.” „Ne tréfálkozz, Pali. Amit elmondok, az egy szenvedélyes történet szomorú véggel. A nyári tábor egyik résztvevője a vasmű egyik irodistája volt, Kovásznás Fruzsina. Erdélyi család lánya, aki a Csíkszeredái középiskola elvégzése után állást vállalt Dunaújvárosban. Majd holnap megmutatom a fényképét. Fekete haját kontybán hordta, két nagy szeme világított, mint a lámpa. Jelentős kézügyességre tett szert, ha nem volt más elfoglaltsága, pulóvereket kötött. Ritkán nevetett, gyakran maga elé nézve merengett. Munkásszállóban lakott ő is, a női osztályon, honnan, kéretlenül áthozott nekem minden reggel bőséges reggelit, hiszen idejekorán tapasztalta, hogy felnőtt étvágyam van. Akkoriban súlyzóztam is, és alkonyatkor persze körbekocogtam a várost. Egy este hívatlanul velem futott. Tudod, nekem nem a gyorsaság a kenyerem, mivel egyik lábam picit rövidebb, hanem az állóképesség. 118