Kállai Ernő: Összegyűjtött írások 10. Magyar nyelvű cikkek, tanulmányok 1945-1949 (Budapest, 2012)
Képzőművészeink kiállítása
is járultak, amelyek láttán az ember azt vélhette volna, hogy a Műcsarnokba tévedt. Egy nagy munkáspárt nevében rendezett kiállításnak kellene a szellemi haladás, a minőség, a nevelés szempontjaira ügyelnie. Szigorúbb válogatással jóval kevesebb ezúttal is sokkal többet jelentett volna. Úgy látszik azonban, hogy a kiállítás balszereplői közül sokan pusztán párttagságuk címén igényeltek helyet. Következésképp ez a kiállítás is csattanó bizonyságul szolgál arra, amit különben a felszabadulás óta nemcsak a Szociáldemokrata Párt kiállításain tapasztalhattunk, hogy a pártpolitika kényszerűen gyakorlati és taktikai útjai nem fedik a művészeti kultúra szabad, eszmei célkitűzéseit. A letűnt uralkodó rendszerek dicstelen hagyománya folytatódik, ha igen gyönge, rossz portrékat csak azért állítunk ki, mert közéleti nagyságot ábrázolnak. Szakosíts Árpád éles metszésű, karakteres arcvonásai egy festőnek és egy szobrásznak szolgáltak modellül. Sajnos mind a két arckép teljesen kifejezéstelen, selejtes munka volt. Mégis kiállították, sőt díjjal is jutalmazták. Ilyen szervilis ízű figyelmességeken ma már igazán túl lehetnénk. Ennél is kirívóbb példa: egy szobortervet láttunk a kiállításon, mely szegény József Attila emléke nevében ünnepélyesen talapzatra helyezett, ormótlan gyárkéményt ábrázolt. Körülötte egymást kézen fogó munkások álltak füzérben, azzal a mellkidüllesztő, hamis pátosszal, amelytől a tehetségtelenek képzelete a szociális forradalmi gondolat dicsőítését, úgy látszik mindenkor elválaszthatatlannak tartja. Hát nem volt elég a millennium és a neobarokk pufogó szoborfrázisaiból? Hiszen éppen ez az a „szellem", melynek még írmagja elől is meg kellene vonnunk a levegőt, hogy a demokrácia és a szocializmus nevében végre valóban az igaz, jó művészet útját egyengessük. Hogy a dolgozó nép alakjait milyen erőteljesen és nagyvonalúan, de görcsbemerevedett, álmonumentális pózok nélkül, mennyire természetesen és emberien lehet ábrázolni, arra többek között Pap Gyula „Kohómunkások" című, tömören összefogott képe és a szobrok sorában a tehetséges, fiatal Jakovits József munkái szolgáltak például. Általában: ezen a kiállításon, a sok fölösleges, zavaró „tehertétel" közepette jócskán akadtak szép, sőt helyenként jelentős alkotások is. Egrytől, Berénytől, Bornemiszától és Bernáthtól csak névjegyszámba menő dolgok voltak kiállítva, de Vedres, Márffy, Czóbel, Bokros, Kmetty, Diener-Dénes reprezentatív művekkel szerepeltek. Jellegzetes munkákat láttunk Perlrott Csaba Vilmostól, Kádár Bélától és Frank Frigyestől. Azonban e már sokszor méltatott, ismert művészek helyett, beszámolónk korlátolt terjedelmére való tekintettel, inkább azokkal a festőkkel és szobrászokkal foglalkozunk behatóbban, akik eddig kevésbé álltak a közfigyelem előterében, noha erre mindenképp érdemesek volnának. Ezen a kiállításon is beigazolódott, hogy az expresszionizmusnak mi-41