Kaposi Márton: Machiavelli Magyarországon (Budapest, 2015)
Harmadik rész. Machiavelli életműve mint az egyetemes kultúra különböző rétegeinek szerves része
időleges kacatok közül emelkedett ki, közöttük és fölöttük „lényegi létezőként trónolt”65, vagyis ebben a szimbolikában a természetes vágy színtere föléje nőtt a történelem lomtárának, és a rajta kiélt természetes vágyak - ezt jelzi a zárójelenetben a szereplők egységesen fehér öltözéke - nem beszennyezte, hanem megtisztította az értelmükre és szívükre hallgatni merő embereket. Voltak persze, akik ezt a szimbolikát erőltetettnek, Machiavellihez nem illőnek ítélték, főleg arra hivatkozva, hogy a Mandragórámk nincs szüksége mondanivalóját ilyen eszközökkel kifejező segítségre. Ráadásul az ötlet nem is eredeti: Csiszár a Benno Besson berlini Volksbühne színházának hazánkbeli vendégszereplése során látottakat vette át.66 Azonban néhány későbbi rendezés tanulsága - érdekes módon - éppen az, hogy a leghagyományosabb és a legmodernebb rendezés is - a maga módján és kellő formában - eredményes, sőt sikeres lehet. Ezt a koncepciót Csiszár Imre újra alkalmazta 1994-ben, amikor a budapesti József Attila Színházban mint vendég rendezte a Mandragórát. Más színészekkel, de azonos díszletekkel és jelmezekkel, azonban ott nem aratott sikert ez a rendezési koncepció. A kritika szerint azzal rontotta el, hogy fölöslegesen vitt be egy kis könnyedséget, például három bohóc szerepeltetésével, de magát a reneszánsz mondanivalót sem tudta kellő súllyal kifejezni az előadás.67 A hagyományos színjátszást alig megbontó, inkább színesítő modern színpadi fogás került be egy másik vidéki előadásba. Elsősorban a rendezés és nem a szöveg változtatása miatt volt érdekes és sikeres a már említett miskolci előadás 1983-ban, amelyet még Egerben is bemutattak. A Szűcs János rendezte darab, amelyben Gruiz Anikó egy személyként testesítette meg a mandragórát, látványos és dinamikus volt, néha már zavarólag hatott az akrobatikus mutatványok és a gyors cselekvések ritmusa, olykor nehezítette a szöveg megértését. Majoros István főbb eseményeket követő és illusztrálni igyekvő koreográfiája azonban - az egyik kritikus szerint - segített felismerni és tudatosítani, hogy „a szerelem és az emberi test jogairól beszél Machiavelli’!68 A lendületes előadás nem hagyott kétséget afelől, hogy a vígjátékban nem a cinikus elfogadásé a főszerep, Lucrezia nem a „cos! fan’ tutte” szellemiségének enged, hanem attitűdjének megváltozásában a fiatalság és a szerelem arat diadalt a birtoklásvágy és a butaság fölött. Érdekes színt vitt egy-egy Mandragóra-előadásba az is, hogy valamelyik neves külföldi rendező állította színpadra a komédiát. Gianfranco De Bosio, illetve Dán Micu kapott ilyen lehetőséget Budapesten. A két tekintélyes rendező egymástól nagyon eltérő felfogásban értelmezte Machiavelli valóban többféle lehetőség kibontására alkalmas vígjátékát. Gianfranco De Bosio Várszínházban rendezett előadása (1989) elsősorban a hagyományos megoldást követte. A díszletet és a jelmezeket Emanuele Luzzati tervezte. A Mandragórával együtt Ruzante egyik munkáját is bemutatta az olasz rendező, de az érdeklődés Machiavelli komédiájára összpontosult. Az újításokra nem vállalkozó, tapasztalt színházi szakember produkcióját többen túlzottan mértéktartónak, lassúnak és didaktikusnak ítélték, olyan előadásnak, amelyben elvész a játék öröme.69 A kritikusok többsége ugyanakkor 65 VÁNCSA István, 1976, 10. “ TAKÁCS István, 1976, 29. 67 ZAPPE László, 1994, 23. 68 GÁBOR László, 1983, 5. 69 TAKÁCS István, 1989, 6. 516