Kelevéz Ágnes (szerk.): Babits Mihály összes versei. Kritikai kiadás 2. 1906-1910 (Budapest, 2022)
Versek - 241. Arany Jánoshoz [Hunyt mesterem! tehozzád száll az ének...]
pongyola volt verselése: most a magyar ütemek szoros zenét adnak, s vége a bizonytalan ringásnak, mely néha kissé émelyítő volt, a hajók ringásához hasonlatos.” (Babits 1909. In Babits 2010a, 238., 239.). Megjegyzendő, hogy a Szonettek tintaírású fogalmazványán az első, áthúzott variánsban nem is a „pongyolán” szó szerepel, hanem a „ki buja szókat, vad érzést szeret” formula. Összességében azonban egyet lehet érteni Rába György alapos elemzésének konklúziójával, mely a három részből álló ciklus egészére vonatkozik: „a kihagyott sorokban sincs egyértelműen Ady-ellenesnek minősíthető és: bírálata többes számnak szól, s olyan fordulata, mint például érzésük divat, mit levetnek másnap, valószínűtleníti, hogy olyan éles szemű olvasó, mint Babits, bármikor Adyra vonatkoztatta volna.” (Rába 1981, 271.) Ezt a következtetést erősíti meg a másik többes számú jellemzés („részegek egymás dicséretével”) vizsgálata is. Ez egyrészt épp a „duk-duk affér” Adyjára vonatkozhat a legkevésbé. Másrészt Babits ezzel egyező tartalmú véleményére több korábbi, az ún. modernek táborával szembeni kritikus megjegyzése is utal. Kún Józsefnek írja még 1908. november 16-án, hogy nemcsak a támadások bántják, hanem a saját oldal elfogultan pozitív színvonaltalansága is: „Őszintén szólva kevés komoly kritikát kaptunk; legtöbb minden kritikán aluli dicsérés volt.” (Babits 2005, 157.) Két hónappal később, még több tapasztalat alapján, az 1909. január 31. előtti levelében Juhász Gyulának is hasonlóan jellemzi a helyzetet: „A dicséretek a hányásig ízléstelenek voltak, a támadások félreértők és felületesek. [...] Valóban irodalmi mozgalmunk kissé az ízléstelenség jegyében született s ezt legalább magunknak meg kell vallanunk, ha jövőre meg akarjuk edzeni magunkat e betegség ellen.” (Babits 2005, 191.) A költemény Ady általi heves fogadtatása, majd ezt követően Petőfivel való költői azonosulása és Aranytól való elhatárolódása viszont valóban létrehozta az Ady-Petőfi kontra Babits-Arany értelmezési keretet. Ugyanis a sértődött Ady burkolt visszavágásaként is értelmezhető, hogy a szonettek megjelenése után fél évvel, a Renaissance hasábjain, 1910. június 10-én napvilágot lát híres cikke,Petőfi nem alkuszik. (Ady 1977, III, 278- 300.) Ahogy Margócsy István fogalmaz, ekkor Ady „bálványromboló dühvel” támadja annak a létjogosultságát, hogy Petőfit Aranyhoz lehessen hasonlítani. (Margócsy 2003, 460.) Babits Nyugatban megjelenő novemberi tanulmánya, a Petőfi és Arany, bár nem kimondottan, de érezhetően, erre is válaszol. Az összehasonlításban nála viszont Petőfi költészete kerül a költői értékrend alsóbb fokára: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” (Babits 1910). In Babits 1978, I, 160-180.) A polémia részeként Ady a következő év január 1-én, szintén a Nyugatban publikálja megsemmisítően lekicsinylő véleményét a Buda halála szerzőjéről, aki szerinte egyáltalán nem zseni, hanem csupán „a legátlagosabb embertípusra ütött”. (Ady 1977, III, 316-320.) Ez utóbbi cikk hátteréről Hatvany így emlékezik meg: „a beavatottak tudták, hogy az írás nem Arany ellen, hanem Babits ellen szól.” Sokat elárul az is, hogy Fenyő Miksa az Ady-cikk után azonnal, 1911. február 12-én szükségét érzi, hogy békítő sorokat küldjön Babitsnak Fogarasra: „Ady Arany czikke nem éppen sikerült dolog s nem kell túl komolyan venni” - írja. (Babits 2005, 142.) Később háborúellenes magatartásuk közel hozza őket egymáshoz, kettejük kapcsolata rendeződik, erről többek közt egymáshoz írt verseik tanúskodnak. Babits 1915. november 16-án publikálja a Nyugatban 1911-ben írt versét: Ady Endrének; Ady pedig 1916. július 16-án, a Recitativ kötet megjelente után, szintén a Nyugatban közli költői válasznak számító versét: Babits Mihály könyve. Kritika helyett. Ady és Babits kapcsolatát, ezen belül az Arany Jánoshoz c. vers lehetséges Ady vonatkozásait sokan elemezték, nemcsak a kortársak emlékeztek rá Földessy Gyulától Hatvany Lajoson át Fenyő Miksáig, hanem az ötvenes évektől kezdve évtizedeken át volt ideológiailag befolyásolt irodalompolitikai téma. Voltak, akik a sematikus ideológiai elvárásoknak megfelelve, az adatokat nemegyszer torzan csoportosítva emlegették a vers Ady-ellenességét, majd egyre többen voltak, akik a filológiai megtisztítás szándékával nyúltak a témához. (Hatvány 1922; Hatvány 1923; Ferenczy 1942; Földessy Gyula: Határhúzások Ady és Babits között. In Földessy 1943, 110-153.; Király 1949; Éder 1966, 59-60., 95-99., 222-224., 266-276.; Kardos P. 1961; Kardos P. 1963; Basch 1964; Fenyő 1965; Vezér 1966; Fenyő 1969; Király 1971; Sípos 1973; Gál [szerk.] 1975; Fenyő Miksa: Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről. In Vezér [szerk.] 1975,147., 178-181.; Eörsi 1976; Melczer 1976; Rába 1976; Vezér [szerk.] 1977, 341-345.; Rába 1981, 267-276.; Kelevéz 2008,179-188.; Veres 2012, 49-50.) Megjegyzendő, hogy a vers 3-4. sorának motívumaira József Attila Elégia c. versében utal majd vissza: „Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek.” Magyarázat 36. sans peur et sans reproche (francia) - utalás Pierre du Terrail de Bayard-ra (1476 körül - 1524), aki francia lovag és hadvezér volt; bátorsága és becsületessége miatt kortársai így nevezték: „chevalier sans peur et sans reproche” (félelem és gáncs nélküli lovag). 616