Keresztury Dezső: Emlékezéseim. Szülőföldeim (Budapest, 1993)

Az ősökről

jutott. A főbirtokot azonban, nyilván ügyvédi honoráriumként is, megtartotta magának. Azt tette nagyapám is, aki dédapám halála után kifizette örököstestvéreit. Abban a házban, amelyben déda­pám irodája is volt, elvált a lakás és a hivatal. Külön bejárata, előszobája volt mindkét házrésznek. A házzal szemben, az utca másik oldalán nagy, gledícsia-kerítéssel körülzárt gyümölcsöskert terült el. Ennek a közepén állt az a kis egyszobás hajlék, ame­lyet nyilván olvasó-elmélkedő otthonául építtetett, s melynek az egyik oldalát kis timpanonnal díszíttette. Ide húzódott vissza a sok gyerek, a népes rokonság, a kliensei elől; itt volt könyvtára is. Legalábbis így szólt a legenda; mert amikor én jártam a kis házban, az már szerszámoskamrául szolgált. Kemény, latinos műveltségű, tekintélytartó, kevés szavú ember lehetett; a róla fennmaradt legenda-töredékek legalábbis ilyesmi­ről adtak hírt. Sokat járt kocsin, mint általában az akkoriban fa­lun élő, gazdálkodó ügyvédek, földmérők, s hasonló, más értel­miségi fő - vagy mellék! - foglalkozást űző falusi földbirtoko­sok. Egyik kocsisa egyszer - aki mellett ő is, mint Deák Ferenc mindig megőrizte a „baki trónt” -, beszélni kezdett hozzá kér­­dezedenül. Néhány mondat után megállíttatta a lovakat, lepa­rancsolta a kocsist, és maga hajtott tovább. Nem volt egyházias ember, de komoly pénzzel járult hozzá a gulácsi templom építé­séhez; a sekrestyével szemben azonban az oltár melletti fülkében külön tölgyfapadokat állíttatott föl; ezeket Eőry padoknak nevez­tette, s más család tagjának ott helyet foglalni engedélye nélkül nem lehetett. Az asztalnál ezt mondta áldásként: „Tudod Uram, hányán vagyunk, azt is tudod, mit akarunk. Amen.” Gyermekei közül sok meghalt. A temetőben külön ráccsal elkerített családi parcellában fölállított síremlékére ezeknek a nevét is fölvésette. A család ezt a temetői külön-állást is tiszteletben tartotta; én is. Nagyapám új, valamivel kisebb gránit obeliszket állíttatott az ő családjának, s amikor József Attila díjat kaptam, én is külön em­léket állíttattam apámnak. Egyetlen arcképe maradt dédapámnak; ezen boltozatos hom­loka, szelíd, de igen határozott tekintete s szép, hosszú szakálla tűnt különösen a szemembe. Gyerekei nagy tisztelettel és szere­tettel beszéltek róla, bár az akkori idők szokása szerint zsarno­­koskodhatott rajtuk. Elve maradt gyermekei közül én két fiúra 14

Next