Kovács Árpád - Nagy István: A szótól a szövegig és tovább… Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből - Diszkurzívák (Budapest, 1999)
A versmű: idő és alanyiság
198 Horváth Kornélia mind a nyelv szintjén, a beszélő jelen idejű cselekvéseként megjelenő „hallgatom" fentebb már említett, a látást és a hallást összekapcsoló etimológiai jelentésében egyesíti a látás és hallás szemantikai motívumát. A motívumok e rendjében a szmimovi kettős paralelizmus elvét „realizáló" szöveg a kezdeti eredmény nélküli, „működésképtelen" látástól eljut a hallásban, a nyelvre való (oda)hallgatásban megvalósuló látás témájáig, vagyis a megértésig, ami a szövegalkotás folyamatában a metafora, vagyis szó-kép létrejötteként valósul meg. Maga József Attila is ekképpen tekintett a szó működésére a művészi szövegben: „... a szó a használatban szemlélet, keletkezésében pedig műalkotás. így a szó a műalkotásban saját keletkezésének a szerepét játssza."6* A szó keresésének története tehát egyszersmind a költői én önkeresésének története is.84 85 A szó születésének útja, mely József Attila nézete szerint azonos a műalkotás keletkezésének htjával (mivel a szöveg a szóval analóg tulajdonságokkal bír), egyben a szövegszubjektum születésének útjátt is jelenti. A lírai én önmegtalálásának közege tehát nem az értelem „tiszta fénye", hanem a versnyelv hangzása lesz. Ám a nyelv csakis a beszélő szubjektum alkotó, perszonális viszonyulásában válhat az önmegértés területévé: a művet létrehozva a beszélőből lett szövegszubjektum a másságon keresztüli önmegértés folyamatát tapasztalja meg, s egyszersmind reflektálja is a szövegében. Mindezt az utolsó szakasz szabad szavának belső formája is elárulja nekünk, mivel e szláv eredetű szó végső soron a 'persona', 'maga, tulajdonképpeni (ön)maga' jelentésekre megy vissza.86 A tény, hogy ez a nyelv mélyéből előhívott költői jelentés a szöveg végén tűnik föl, önmagában is az önmegtalálás, ömmegértés lehetőségére utal. A nyelvben megmerítkező, onnan megújulva kiemelkedő szubjektum önmeghatározása éppen abban válik majd el korábbi én-képétől, hogy önmagát már nem valamilyen, egy pontban „rögzíthető", megragadható énként tételezi, hanem folyton változó, dinamikus természetű létezőként érti meg. Megértése pedig a szövegben „rögzített", mégis jelentéseiben folyamatszerűen kiterjedő nyelvi alkotásban megy végbe. Elemzésünk, ha reflektált is a szöveg tematikai, illetve retorikai szintjére, alapvetően a diszkurzív poétika vizsgálati módszerét igyekezett követni, vagyis a szöveg szemantikai szervezettségét tanulmányozta, amelyben a szöveg alkotójának nyelvi-poétikai természetű szubjektivitása is tetten érhető.87 Ily módon a lírai szub-84 József Attila: Irodalom és szocializmus. 122. 85 Valamiféle kereső mozgást jeleznek a versszöveg igekötői is, melyek az összes lehetséges irányulás számbavétele után (1. szakasz: el, el; 2.: szét, meg; 3.: (be), át; 4.: föl, ki) az utolsó versszakban eltűnnek, mintegy a keresés nyugvópontra jutását jelezve. 86 Фасмер, III. 582-583. 87 Másképpen szólva úgy véljük, József Attila szövegének elemzésekor is érvényesként és produktívként mutatkozik meg az - a szövegalkotói individuális és perszonális (tehát nemcsak egyedi, de az alkotói személyességet megteremtő) aktust alapvetően az elbeszélő szövegekben reflektáló - elmélet, mely szerint „az előre kész beszédsémákon keresztül meghatározott önképet felváltja a szubjektum tényleges, aktuális nyelvi - az én-kép létrehozó-