Kovács Árpád - Nagy István: A szótól a szövegig és tovább… Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből - Diszkurzívák (Budapest, 1999)
A versmű: idő és alanyiság
Nyelv és szubjektum a lírában 185 dulási bázisa mégis kitüntetett. A fent mondottakból következően a szövegértelem és -metaforika vizsgálatát nem a szójelentések, még csak nem is a megnyilatkozások szintjén kell elkezdenünk, hanem a hangok, vagyis a vershangzás területén. A szöveg ugyanis a szó új, költői jelentését csak a belső forma újrateremtésével (a képzetalkotás révén) hozhatja létre,65 a belső forma meg- illetve újraalkotása pedig csakis a hangalak, a hangzás átalakításának útján mehet végbe, lévén a belső forma az „összekötő kapocs" a jeltest és a jelentés között. A belső forma szöveggeneráló erejét nemcsak Potebnya hangsúlyozza; József Attila is ebből vezeti le az irodalmi szöveg keletkezését: „a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget jelentő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat [...] ... más lelki (művészi vagy érzelmi) tartalmú maga a szó is; noha tárgyi-fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. Vagyis a különböző nyelvű versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a »Tisch«, »table«, »asztal« szó, mert mindhárom ugyanaz a fogalom; azonban ugyanakkor eltérő művészi, irodalmi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag." A létrejövő irodalmi szöveget József Attila végső soron egyetlen keletkező szónak tekinti, ahogyan a keletkező (de nem a meglevő!) szót pedig műalkotásnak.66 Mindennek fényében a fent kifejtett nyelv- és szövegelméletből logikusan következő módszertani lépésnek minősülhet csak a versszöveg hangzásszintjének beható vizsgálata. Ez a hangzósság - evidens módon - nem pusztán a szavak és mondatok hangformáinak egymásutánját jelenti a szövegben, hanem e hangsorok egyes elemeinek, az elemek bizonyos csoportjainak, illetve az elemek egyes jellegzetességeinek visszatérését is, vagyis mindazt, amit összefoglalóan, tág értelemben ritmusnak nevezhetünk. A versritmus, a rím, a versszakszerkezet, valamint a különböző hang- és hangcsoport-ismétlódések vizsgálata - vagyis a szöveg verstani, formális-grammatikai és retorikai tanulmányozása - itt „nyeri el" ontológiai alapját, s vezeti az interpretátort a versnyelv szemantikájához. fordítás hermeneutikai távlatairól. = A fordítás és intertextualitás alakzatai. Szerk.: Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár Szabó Zoltán, Menyhért Anna. Budapest, Anonymus 1998. 275. Walter Benjamin a nyelvfilozófia „egyik alapvető törvényének" nevezi, hogy míg az eltérő nyelvekben az „elgondolt dolog" azonos, az „elgondolás módja" különbözik. Meglátásunk szerint a benjamini „elgondolt dolog" a József Attila-i „fogalomnak" éppúgy megfeleltethető, mint a szó - a külső és a belső forma melletti - harmadik potebnyai öszszetevójének, a jelentésnek, míg az „elgondolás módja" világosan a hangalakot valamilyen aspektusból organikusan a jelentéshez kapcsoló képzet (vagy belső forma) potebnyai terminusával cseng egybe. Vö.: Walter Benjamin: A műfordító feladata. = Angelus Novus. Magyar Helikon 1980. 77. 66 József Attila, i. m. 101-102., 122-123. A szótól a szövegig és tovább... Budapest 1999.