Kovács Árpád: Prózamű és elbeszélés. Regénypoétikai írások - Diszkurzívák (Budapest, 2010)
I. A regényműfaj ontológiai alapvetése
30 1. A regénymüfaj ontológiai alapvetése a szemantikai metaforát. Sőt bátran állíthatjuk, a metaforikus kifejezés nyelvi késztetésének tekinthető. Amennyiben viszont egy egész nyelvi alkotás szövegére kiterjed hatása, értelmezésre szólít föl, több gondolkodásra. Ebben a vonatkozásban már az intellektus késztetésére is jelentős hatást gyakorol. Ám ezen túlmenően A szó az életben és a költészetben szerzője kimutatta azt is, hogy az intonáció - mivel a replika tartalmához érzelmi-akarati megítélést kapcsol - egyben jelentéskezdeményezést is megvalósít. A difónia vagy heterofónia egy intonációval határolt egységen belül a kijelentés szemantikáját a grammatikaiszintaktikai rendből (az állítmányozó mondat által szabályozott logikai jelentés mezejéből) egy másik mezőbe, jelesül, a cselekvés még nem állítmányozott eseményének hatósugarába, a tett architektonikájába emeli át. Az intonációban nem a tárgyi tartalom (téma), hanem a beszédalanynak a beszéde tárgyára irányuló érzelmi-akarati viszonyulása emelkedik nyelvi szintre, egyfajta előzetes predikáció-kísérlet jegyében. A kétszólamú szó tehát kétféle előzetes értésmódot - a jelentő és a jelentett, külön a jelölendő valóság és külön a jelölő szó interpretációját is - feltételez. Ezért mielőtt létrejöhetne a jelentő és jelentett konvencionális, nem motivált kapcsolata a szóbeli megnyilatkozásban, már eleve értelmezésnek van alávetve mind a nyelvi, mind a nem nyelvi entitás. Ennek következménye, hogy a közöttük közvetítő kép vagy fogalom - a trópus szemantikai alakzata vagy aszemantikus sémája - mint jelölésre váró értelempotenciál és értelmezendő szemiózis, a prózában külön-külön megjelenítés tárgyává válik. Ebben a jelölés folyamatát bemutató diszkurzív megnyilatkozásban óhatatlanul feltárul a konvencionális-használati jelviszony sematizálódása, kiürülése egyfelől, és - másfelől - alkalmazott referenciájának fölfüggesztése, azaz egy hiányzó, relevánsabb denotátum igénye.12 Az intonáció egyszeri és megismételhetetlen „érzelmi-akarati" töltése erre a hiányzó denotátumra utal „kifelé", és a megnyilatkozás állítmányi jelentéstartományának deficitjére „befelé", a beszéd tárgyát „hőssé" vagy „féreggé" avató aszemantikus trópus szabályozásának megfelelően. A kétszólamú szó nem pusztán a beszéd metaforáit bontja elemeire, de egyben - s éppen az intonációban megjelenő intencióban - a nyelvi metafora eredeti regenerálására tör. Az intonációs metafora előkészíti, sőt határozottan inspirálja a jelentés eltolásán és az interakción alapuló szemantikus metafora megképzését. A hangban ekképpen a hiányzó - a jövendő, beköszönő, keresendő - szó indexe van jelen, ami a saját nyelv deficitjeinek felismerésére utal - mégpedig a „másik" megnyilatkozásának másféle intonációja alapján. De ugyanakkor jelen van az az „érzelmiakarati" tónus, intenció, amely az egyszeri és egységes életösszefüggésre utal, az átélt hiány diszpozíciójára. Ilyen értelemben mondja Bahtyin, hogy az intonáció a nyelvi és nem nyelvi realitás, az „átélt szó" és „átélt élet" határán aktualizálódik, 12 A költői megnyilatkozás sajátságos, „fikcionális" referenciájának is itt lehet a forrása - ebben az elővételezett világban, aminek a költők gyakorta igen találó megfogalmazást adnak: a létvágyat fenntartó „semmi" (Kosztolányi Dezsőnél), „a dolog előtti létre" utaló „valósághiány" (József Attilánál), a „jelenléthiány" (Pilinszky Jánosnál). A maga módján mindegyik az öneszmélés diszkurzív válfajainak, a szöveg előtti önmegértés (Paul Ricoeur) módozatainak forrása.