Kovács Árpád (szerk.): A regény és a trópusok. Tanulmányok. A második veszprémi regénykollokvium, Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszék, 2005. szeptember 29.–október 1. - Diszkurzívák (Budapest, 2007)
Olvasásművelés a regényben
Kissé gyalázatos és önmagába merülő" 227 házkorán... át" - ami a helyett állhat itt, hogy „gyerekkorán", „ifjúkorán" át, s az összekötő kapocs a kép és a jelentés közt valószínűleg az, hogy a gyerekkor - a költő s az olvasó képzeletében - éppolyan érzékeny, sebezhető, éppoly gyöngyösen fénylő, mint a kagyló. E metaforikus jelzőtől egy újabb metafora függ, a „tenger", mely úgy veszi körül, s úgy rejti magában a gyöngyházkagylót, mint az élet, a világ, a társadalom, a korszak a növekvő gyermeket. Illetve ez a tenger, ahelyett, hogy rejtette, óvta, táplálta volna a kagylót, „átvágtatott" rajta - s ez egy újabb metaforával kombinált megszemélyesítés, mert tenger, élettelen tárgy lévén, önmagában nem, csak megszemélyesítve, és mondjuk: egy paripához, méneshez, csordához hasonlítva „vágtathat át" valamin. S nem vágtathat, legfeljebb csak metaforikusán és megszemélyesítve, a tenger-metafora másik tagja: a korszak, a világ, a társadalom sem. S metafora az is, hogy „vad ágyúszóval" vágtatott a tenger, s a helyett áll itt, mondjuk, hogy „dübörögve". De míg eddig mindig a tengerről volt szó, itt hirtelen a metafora másik tagja, a „korszak", az „élet", a „társadalom" kerül az előtérbe, mert ezek már nem metaforikusán, de a szó szoros értelmében átvágtatnak „ágyúszóval" a gyerek ifjú évein. Ebben az esetben a „vad ágyúszóval" metonímia, mert a résszel vagy okozattal utal az egészre, illetve az okra, vagyis az ágyúszóval a háborúra, mely átdübörgött a vers hősének ifjúkorán. E két első sorban tehát több metaforából, megszemélyesítésből és metonímiából épül föl az a komplex kép, mely azután beleszövődik a következő két sor komplex képébe, ahol is mindenekelőtt egy megszemélyesítést találunk, azt, hogy: „két fürtjén őrzi a... halacskák... sóhaját", ami metaforikus kifejezése annak, hogy a haja megőszült. Metafora az is, „leölt halacskák", a háborúban elesett katonáknak az előző két sor tengerkagyló képéhez kapcsolódó metaforája. A következő hatásmozzanat szinesztézia, vagyis különböző érzékelési síkok keveredése („szürke sóhaja"), mert egy vizuális jelzőt kapcsol össze egy akusztikai fogalommal, illetve egy konkrét, egyébként tárgyakhoz tapadó jelzőt egy nem tárgyi jelenséggel. De a „szürke" egyben metaforikus jelző is, mert arra is utalhat, hogy a sóhaj olyan élettelen, elhaló, tompa, bágyadt volt, mint a szürke szín. Közrejátszik itt egy jobb szó híján metatézisnek, áttételnek nevezendő stiláris mozzanat is (a klasszikus stilisztika „enallagé"-nak nevezte), amelyen azt a József Attila verseiben gyakran előforduló jelenséget értjük, hogy egy-egy szót kiszakít saját környezetéből, s a mondat egy másik tagjával kapcsol össze. Azt írja például itt, hogy a „halacskák szürke sóhaját", ahelyett hogy: a „szürke halacskák sóhaját", s a halacskákat annál is inkább megilleti itt a szürke jelző, mert tulajdonképpen a szürke mundéros, s a halálban szürkére sápadó katonák metaforái.'1 Mielőtt a teljes József Attila-textust idéznénk - és nem is kell, hiszen maga Németh Andor is idézi -, el kell mondanunk, hogy a kortársak közt Németh Andor volt az első, aki fontosnak tartotta hangsúlyozni Ignotus Pálra hivatkozva József Attilával kapcsolatban, hogy az a költő volt, aki kóklernek tartotta az olyan köl1 HANKISS Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig. Tanulmányok. Budapest, Magvető Kiadó, 1969. 13-15.