Kovács Árpád (szerk.): A regény és a trópusok. Tanulmányok. A második veszprémi regénykollokvium, Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszék, 2005. szeptember 29.–október 1. - Diszkurzívák (Budapest, 2007)
Olvasásművelés a regényben
Kissé gyalázatos és önmagába merülő‘ 229 Érdemes és tanulságos talán még az általánosításaira is figyelni: Hogy egy költő egy személyes ismerősének a nevét írja verse fölé, magában véve nem rendkívüli. Volt idő, amikor egyenesen divatban volt. Az ilyen vers lehetett hatalmas kitárulkozás, amikor is a költő a nyilvánosság előtt tréfál vagy érzelmeskedik a címben megszólítottal, fesztelenül bár, de félszemmel mégis a halhatatlanságra sandítva, s lehetett figyelmesség csupán, amikor is a költő általános érvényű, emelkedett eszméket fejteget, s a címnek a vershez, magához nincs további köze. József Attila verse egyik kategóriába sem tartozik. Tulajdonképpeni tartalma a közönség számára teljesen érthetetlen. De ugyanakkor mégis a nyilvánosság felé fordul, nem felém. Nem pajtáskodó, bizalmaskodó vers, nem tartalmaz meghitt intimitásokat, képei áttetszőén tiszták, személytelenek. Nem impresszionista vers, nem egy pillanat hangulatát rögzíti meg, hanem egy kapcsolatnak a szintézise. Portré, habár felismerhetetlen. ítélet, buzdítás, szelíd tréfálkozás minden vonatkozásban egyszerre, egymásba ékelve, egymásra montírozva. Ha valakinek, akkor éppen Németh Andornak a legkevésbé sem róhatjuk fel, hogy nem ismeri fel - nem is ismerhette föl -, hogy a versben az egyik első magyar szürrealista szöveg formálódik meg, még akkor sem kifogásolhatjuk e felismerés elmaradását, ha pontosan tudjuk is, hogy Németh Andor maga is költő, hogy a Medáliák megismerése idején éppen az ő - avantgarde felé mutató - poétikai elvei vannak a legnagyobb hatással József Attilára. Csakhogy itt Németh Andor személyes érintettségét, tulajdonképpen sorsát látja viszont a szövegben, mégpedig Kuncz Aladárhoz hasonló módon: a Németh-esszé ugyanis közvetlenül a költői szöveg szerzőjének halála után született, a vers egyike a legjelentősebb korai József Attila-verseknek, tehát az elemzés ilyen értelemben már emlékidézés is, arról már nem is beszélve, hogy a textus egyúttal arra is készteti az esszé szerzőjét, hogy még korábbra, hadifogságának idejére is visszanézzen. Ezt is teszi az esszé legszemélyesebb - érthetően hosszúra nyúló - befejezésében: Mikor József Attilával megismerkedtem, mindketten végtelenül elhagyatottak voltunk. Én voltam az idősebb, ő volt a bizakodóbb. Ismerkedésünk első percétől kezdve ösztökélt, unszolt, mindenáron fel akart rázni csüggedésemből, apátiámból. Valójában mindvégig ez maradt a viszonyunk. Találkozásunk évében még mélységesen rám nehezedett a Fekete kolostorban töltött évek melankóliája. Az Atlanti-óceán partközeli szigetein egy középkori klastrom, majd egy III. Napóleon korabeli erődítmény magányában borongtam végig a világháborút, magamba süppedve és végképpen feladva magamat. Mindez hangosan kiabált magatartásomból [...]. Ezt summázzák szépséggé a következő sorok: „Vad ágyúszóval vágtatott / gyöngyház-korán a tenger át, / két fürtjén őrzi a leölt / halacskák szürke sóhaját." Nem tudtam beszélni soha ezekről az évekről, ma sem tudok. Valami dermedt közömbösség fagyott rám, valami életuntság, amit érzéketlenségnek is lehet, ha tetszik, minősíteni. A gyöngyház vastag, áttörhetetlen kéregként rakódott a kedélyem köré. Egyszer kuriózumként megemlítettem Attilának, hogy nem tudok sírni. Az a te bajod - csóválta a fejét.