Kovács Árpád: Versbe írt szavak (Budapest, 2011)
Az ÉS poétikája – Kovács András Ferenc olvassa József Attilát
hanem a cselekvés jele közvetíti jelenlétmódját: „hallgatok". Ekvivalense ebben a sorban az „Elek:", ami a hallgatás jelentését túlviszi az auditív befogadás aktusán, azaz metaforává alakítja át. A metaforikus jelentés kiterjesztését szolgálja az előző sor: „És égten". Az Eszmélet zárósora tehát átalakítva tér vissza, mindkét összetevője újra dinamizálva van - mind az „Eszme", mind az „élet"; mind az ész, mind a cselekvés tanúsága. E műveletek hatására nem a vég eszméje (a sors), hanem az élete válik témává. Egy esemény, amely végleg különválasztja a szomatikus jelenléthez kötött szémikus gyakorlatot, s e szellemi létmódot teljes autonómiával ruházza föl. A szellemi jelenlét közege itt a vers, metaforája a haj, amely „lángol", és a verssor, amely „éget". De miért „égten"? Az „Én" névmást kiszorítja, új megnevezésekkel helyettesíti a költő: „Én" - „Es" - „Élek". Már tudjuk, az „Én" a beszélő egyedet jelöli; az „Élek" a hallgatót. Az „És", következésképpen, egy harmadik lényt - éspedig az aktus alanyát, aki az új verssorba illesztett idegen szavakat saját megnyilatkozására s ezzel a közvetítéssel saját életére vonatkoztatja. Nem másról, a szöveg szubjektumáról van szó, amelyet József Attila versnyelve elsajátításának - szavai átírásának - aktusában képez meg a költő. Az utolsó versnyelvi egység első szava jól kivehetően a szöveg első rímegységét visszhangozza: az Elek az Életdélek ikerpárt hívja emlékezetünkbe. A l-élek betűképe pedig már anticipálja a vég - az Élek - bekövetkezését. Ezzel eléri a rejtőzködő, de már rímelve és anagrammatikusan bejelentkezett új jelentőnek a sors 121