Kovács Árpád: Versbe írt szavak (Budapest, 2011)
József Attila irodalmi antropológiája
haladva be kell látnunk, hogy a nyelv és a költészet keletkezése az időben jóval előbbre esik, hiszen a név (szó) sokkal általánosabb alakjában jelöli, idézi tárgyát, semmint a legegyügyübb képírás. Kultúra, költészet és nemzet tehát egymásban lelnek életre [...]. (Te: 239.) Van még egy olyan vetülete József Attila költészetbölcseleti írásainak, amely az alább tárgyalandó elmélettörténeti perspektíva felvételét igazolhatja. Ugyanis, a Bartók-tanulmány vázlata (1936?) alapján azt látjuk, hogy József Attila nagyon közel került a polifónia jelenségének irodalmi alkalmazásához. Ebben a tervezetben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a zenei disszonanciát csak a nem-zenei alkotás szelleméből érthetjük meg, aminek - hipotetikusan - megfeleltethető volna a Bahtyin által megállapított soknyelvűség a prózában. Hiszen a prózanyelvben minden analógia kontrapunktikus szerkezetű. József Attila végül is tagadja az analógia elvének kizárólagosságát az új formák létesítésében: 8. Lényegében minden hasonlat dissz[onancia], mert csak különböző dolgok hasonlítanak, és csak hasonló dolgok különböznek. (Isz: 264.) De ennél jóval többről van szó, amennyiben a disszonancia nem technikai eljárás, nem kifejezési mód, hanem a szellem cselekvőségének megmutatkozása a tonalitásban, a szellem tonális jelenléte az emberben: 112