Kovács Árpád: Versbe írt szavak (Budapest, 2011)

Az ÉS poétikája – Kovács András Ferenc olvassa József Attilát

állítja be, s innen következően a befogadó - a „persely" és a „vers" - között alakít ki szemantikai rokonságot, amit anagrammatikus művelettel is alátámaszt. József Attila mondja: „Én állok" és azt is, hogy az, aki ezt teszi, nem beszél. Ha nem beszél, hiszen benn áll a fülkében és hallgat, nem eshet egybe azzal, aki ki­mondja: „hallgatok". A fülke tehát a füllel metonimikus viszonyban álló alany behelyettesítése. A hangzás köze­gét abszolutizáló szubjektum nem pusztán csak hallgat, nem csak néma, hanem fülel, aktívan van benne, füle munkája személyes részesedésről tanúskodik. Ez a hall­gató figyelem képviseli a keletkező szó alanyának jelen­létmódját, a versnyelv alanyáét, aki megfosztja az „Én" - azaz a beszélő - minden állítását referenciájától, s őt magától a beszédtől is. A lírai alany trónfosztásának va­gyunk tanúi, ami a hallgatás aktív, önnön hordozóját ins­piráló funkciójával ruházza föl a szubjektumot. A József Attila-i „csönd vagyok" létstátusszal ruházza föl a vers­nyelv nem hallható szubjektumát. S az éber jelenlét, az eszmélkedő élet aktivitását kiváltó nyelv, a versnyelv alanyát pozícionálja. Teljesen egyértelmű önértelmezést ad erről a Falu, a nehéz álomba süllyedt világ metaforá­jának megalkotója: „Virrasztók". Ott a hallgatás az éber jelenlétet és annak műfaját a vigíliát testesíti meg. Kozmikus metaforák Kovács András Ferenc költeményének címe váratlan tár­sításon alapuló metaforikus jelentésképzést indít útjára, de egyben egy szövegközi utalást is tesz József Attila 128

Next