Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991 - Irodalomtörténeti füzetek 130. (Budapest, 1993)
I. Hiányzó korküszöb vagy „korszakforduló”?
ugyanaz az irodalmi szellemiség szembesül a Lukács György és Révai József megindította marxista revízióval, amely a két világháború közti időszak irányzati sokszínűségéből és modem individuumszemléleti tartalmaiból táplálkozott. S valóban, meglehetősen összetett szemléletszerkezeti jellemzői voltak ennek a klasszikus modernség második hullámában kialakult hagyománynak. Jelen volt benne egyfelől a spengleri „Spätzeit” tudatától némileg beárnyékolt, ám azt „isteni képmásként” értelmezett individualitás elsőbbségét fenntartó kartéziánus gondolat, mely az eltömegesedés és a vicék szocializmusa ellenében továbbra is ragaszkodott az európai személyiség fausti-nietzschei értékvilágához: „a művész új világot alkot — írja Márai Sándor —, melynek fizikai törvényei is vannak, naplementéje, flórája és faunája, külön társadalma. Ez a dolga. Ebben vetélytársa Istennek. Emberfeletti feladat, melyet megoldani tökéletesen nem is lehet, s a hetedik napon nem lehet leülni, elégedett pihenésben...” (Ég és föld, 1942). Másrészt immár legalább két évtizedes hagyománya volt annak a szintén Nietzschétől származtatható gondolatnak is, amely radikálisan megkérdőjelezte a könyvtárak és múzeumok nevelte polgári individualitás önámító értékrendjét, s egyre kevésbé hitt a világon felülkerekedni, azt a maga uralma alá hajtani kívánó személyiség ideáljában. A „Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles” rilkei gondolata mélyen áthatotta már a kései Kosztolányi, de különösen Szabó Lőrinc és József Attila 30-as évekbeli költészetét is: „rágd a szívükbe - nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.” (József Attila: Szállj költemény...) Végül beépült ebbe a hagyományba — kétségtelenül lassabban szervesülve — az az avantgarde elképzelés is, hogy a világ rendje nem valamely egységteremtő szubsztancia megtestesülése, tehát mint ilyen, magán viseli a kaotikusság, a viszonylagosság, az értelemnélküli létezésmód jegyeit is. A puszta „ráció” világrendező elveinek kritikája azonban a két háború közötti magyar irodalomban — éppen az irracionális 12