Kulcsár Szabó Ernő: Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben (Budapest, 1996)
A kettévált modernség nyomában
gel olyasvalaminek a megszólaltatása, ami a maga egész-jellegét a szubsztancia-nélküliség tudatában kell hogy elnyerje, s a műben megnyilvánítsa. Szubsztancia-nélküliségen persze nem a középpont hiányát kell ekkor még értenünk. Inkább azt a tapasztalat sugallta lehetőséget, hogy a lét és a világ nem okvetlenül valamely homogén lényegszerűség horizontjában tárul fel előttünk. Döntőnek az bizonyult, hogy az esztétizmus egész-képzetének szerkezete alakult át a húszas évek végére. Az avantgarde deszisztematizáció után az „egész” igénye már nem az előtér-háttér, a látható és a mögöttiség kettősségében fogalmazódott meg. Azaz, nem a háttér formaadó s a forma hátteret megnyilvánító (lényegszerűséget létresegítő) logikájához tért vissza már az a szemlélet, amely az új lírát meghatározta. A harmincas években kibontakozó költészetet alapvetően ez a lényegi fenomenológiai különbség határolja el az esztétista típusú klasszicizáció formáitól. A teljességigény itt magát a képződöttséget mint olyat állítja előtérbe, azért a formaadó szándék már nem a transzcendens hátterek „felnyomozásában” érdekelt. „A műalkotás mivolta az alak - szögezi le 1928-ban József Attila - [...] a műalkotás minden egyes eleme törvénye a többinek és az egésznek, nem alkotja önmagát, hanem alkottatja, de mindig csak egyetlen lehetőségen belül. [...] a műalkotás rendszerét nem előzi meg a rendszer intuíciója...” (Esztétikai töredékekJ31 A rendszerszerűség új időbeli feltételezettségét Benn éppúgy valaminek a létrejövése értelmében próbálja megragadni, mint ugyanennek térbeli megalkotódását József Attila. De a „Werden”-nek ez a mozzanata egyiküknél sem utal a keletkezés külső létokára, hanem magában a konstituálódásban feltételezi a létrejövés eredetét. Az esztétista gondolkodás folytonosságának megszakítása szempontjából rendkívüli a jelentősége annak, hogy sem Bennt, sem József Attilát nem foglalkoztatja már az a kérdés, hogy mi ölt esztétikai alakot a „művészet oltárán”. Márpedig az a tény, hogy bizonyos kérdések elvesztik a relevanciájukat s ugyanúgy „többé nem teszik fel őket”, az egyik legbiztosabb jelzése annak, hogy szemlélettörténeti váltással van dolgunk.32 31 József Attila Összes művei III. Bp. 1958. 247-248. 32 Hans Blumenberg: Aspekte der Epochenschwelle: Cusaner und Nolaner. Frankfurt a. M. 1982.(2) 18. 47