Kulcsár Zsuzsanna: Traumafeldolgozás és vallás (Budapest, 2009)
Pozitív emóciók
tanban, klinikai pszichológiában, pszichoterápiában, pl. Heinz Kohut self pszichológiájában22') a szenvedő ember foglalta el. A pszichoanalízis ’felszabadította’ a bűnös embert, hogy azután a gátlásait - és értékeit - vesztett, temperamentuma függvényében inkább kontrollálatlan vagy inkább elidegenedett személyiséggel; a potenciális transzgresszorral és az áldozattal ’gyűljön meg a baja’. A modem kor pszichológiai főszereplője, Európában - Nyugaton és Keleten egyaránt - az áldozat; a szenvedő, a gyökértelen, a magányos emberi lény, aki elvesztette céljaiba, társaiba, a világba, az élet értelmébe vetett hitét. Elhagyta vallását, istenét; hitetlensége árán vélte megrendült önértékelését és erejét visszanyerni, elfogadva azt a dogmát, hogy a vallás ’ópium’ (Marx), az apakép felnőttkori pótléka, a gyermeki gondolkodás maradványa az éretlen személyiségben (Freud, ld. fent). Nem nehéz belátni, hogy a transzgresszor és az áldozat voltaképpen felcserélhető szerepek: a gyökértelen, értékvesztett ember számára ’semmi sem szent’; sem önmaga, sem más, következésképpen az élet sem. Megrázóan fogalmazza meg a fenti - hevenyészett - gondolatokat József Attila Bukj föl az árból című verse: Ijessz meg engem, istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra. Én, akit föltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom, nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom. Gyúlékony vagyok, s mint a nap, oly lángot lobbantottam - vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel. 221 221 Kohut, 1971 108