Kulin Ferenc: Készenlét - Kölcsey füzetek 20. (Budapest, 2008)
Arcképek
megroppanja az ember erkölcsi egyéniségét, mint a hiányos vagy felületes valóságismeretből kiinduló, célját tévesztő cselekvés. Az erkölcsi ’és a politikai szempontoknak ez a szerves összefüggésben való értelmezése a nemzetkritika „műfajának”, s egyben Bibó gondolkodásának talán leglényegesebb vonása. Akik ezt a szemléletet - valamiféle ókonzervatív finnyássággal - túlságosan átpolitizáltnak, s ezért gyanúsan baloldalinak érzik, azokat hadd emlékeztessem arra, hogy morálnak és politikumnak effajta összefüggését nem a jakobinus doktrínából, s nem is a marxista társadalomelméletből, hanem magyar klasszikusoktól: többek között Wesselényitől, Kölcseytől és Széchenyitől tanulta Bibó István. Attól aWesselényitől, aki a Balítéletek ben okozati összefüggésre hívta fel a figyelmet az avult előítéletek és a káros következményű cselekedetek között, attól a Kölcseytől, aki Parainesisében erkölcsi kötelességgé tette az „ítélet és ízlés” által vezérelt valóságismeretet, és attól a Széchenyitől, aki a Világ című művében „kárhozatra méltó bűnnek” ítélte, ha a köz-dolgokba avatkozó embert nem okos „türedelme”, hanem „felhevült vakhite”, s „fonák buzgalma irányítja”. Azoknak a klasszikusoknak a névsora, akiktől Bibó tanulhatott, persze jóval hosszabb. Hogy csak a legnagyobbakkal egészítsem ki, mindenképpen ide tartozik Berzsenyi, Vörösmarty, Eötvös, Petőfi, Kemény, Arany, Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, Szabó Dezső, Németh László, József Attila és Illyés Gyula. Az ő szellemi formátumukat éppúgy nem pusztán esztétikai teljesítményük minősíti, mint ahogyan Wesselényi, Kölcsey és Széchenyi nagyságát sem csupán politikusi tetteik magyarázzák. Ők mindannyian nemzetkritikusok is voltak, vagy talán elsősorban azok, s művészi és politikusi életművük is ennek a szerepnek a szolgálatában állt. Amit Bibó István művelt, az nemcsak folytatását jelenti ennek a hagyománynak, hanem betetőzését és megújítását is. Nyilvánvalóan nem az tette képessé erre a teljesítményre, hogy filológusi szorgalommal gyűjtötte össze klasszikusaink gondolatait, hanem ugyanolyan érzékenységgel és felelősségtudattal fogta fel és értelmezte a magyarság sorsproblémáit, miként óriás elődei. Zsenialitásuk titka abban van, hogy pontosan érzékelik a történelem objektív adottságai és szubjektív, tudati valósága összefüggésének természetét, azaz pontosan tudják, hogy mi az, amit a világban, s mi az, amit önmagunkban kell megváltoztatnunk, hogy egyéni és közösségi sorsunk jobbra forduljon. 155