Márfai Molnár László: Ahol a szerző megtörténik. Tanulmányok a 20. századi magyar irodalomtörténet köréből (Budapest, 2007)
Az elbeszélt József Attila
Az elbeszélt józsef Attila 129 A vallomás és meggyőzés együtt legjellemzőbb módon a védőbeszéd műfajában fordul elő. A dokumentumokkal (itt: levelekkel) tűzdelt, hónap és nap szerint tagolt elbeszélés szándékolt célja, hogy az olvasó ne fikciónak vegye az elmondottakat. Az örök ellentmondás az ilyen szándékban az, hogy mivel a tisztán nyers adatközlés nem érné el a kívánt hatást, így a beszélőnek retorikus formákhoz, az esztétikai hatáskeltés eszközéhez kell folyamodnia. Különösen akkor van ez így, ha az említett védőbeszédet egy nehezen meghatározható utókor előtt kell megtartani, ahol az egykori áldozat tragédiája is az idő múlásával egyre inkább esztétikai minőségként idézhető fel, lévén maga is már elbeszélések eredménye. A pátosz, az orákulum és a védőbeszéd eddigi értelmezésünknek megfelelően most úgy tűnik fel számunkra, mint elbeszélési kísérletek: három különböző sorsú nő három kísérlete annak elbeszélésére, hogyan látták József Attilát, mit jelentett az életükben. Szeretnénk kísérletet tenni annak vizsgálatára, melyek a három szövegben a női beszéd jegyei, ha vannak ilyenek. Az externális megközelítés a szövegek utóéletéhez kapcsolhat valamifajta női sorsszerűséget, hiszen keletkezésük után sokszor évtizedekig lappangtak, háttérbe húzódtak, nem lehettek részesei a József Attilát elbeszélő nyilvános történetek sorának. A belső szövegvizsgálat kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy az általában vett női jelleg megragadása buktatókat rejthet. Az egyik a változatlan lényegi ségként tételezett női, illetve férfi vonások megléte. Ugyanis az antropológiai kutatások azt mutatják, minden ilyen jegy kultúrafüggő, jelentésük is min-