Maróti Andor: Gondolatok a kultúráról, a műveltségről és a közművelődésről (Budapest, 2007)
Gondolatok a közművelődésről
Erlangen város népfőiskolája ebben az évben kétszer annyi előadássorozatot, tanfolyamot, szemináriumot hirdet, mint amennyit Budapesten a TIT József Attila Szabadegyetem hirdetett! S visszatérve a bentlakásos intézményekre, érdemes egy pillanatra megállni annál a kijelentésnél, mely szerint a népfőiskola egy kis létszámú részvételre építő, s a helyi lakosságtól elszigetelődő, elit-képző intézmény. Ez a vélemény ugyanis a népfőiskolák hagyományának egyik legfontosabb alapelvét nem veszi tudomásul: a környékkel, az intézmény szomszédságával létesítendő intenzív kapcsolat szükségességét. Már Grundtvig eszméiben megtalálható a múlt században az a követelménye, hogy a tanfolyamok résztvevői közvetlen kapcsolatot alakítsanak ki a népfőiskolák környékén lakó családokkal. Ez az elgondolás ma is él a skandináv népfőiskolák gyakorlatában: a tanfolyamok részvevői meglátogatják otthonukban a környék lakóit, ismerkednek, barátkoznak velük, segítik őket munkájukban, a ház körüli teendőkben, s ezek a családok is felkeresik időnként a népfőiskolát, hogy annak nyilvános programjain részt vegyenek. Az intézmény így egyszerre tud belterjes, zárt intézményként működni, és nyitott, kultúraterjesztő funkciót betölteni. S hogy a környék lakói nem maradnak meg az alkalmi közönség szerepében, azt bizonyítja, hogy egy népfőiskola társadalmi vezetésében a környék lakói is helyet kapnak, akik így mintegy felelősséget vállalnak az intézmény fenntartásáért, működéséért. Ha ehhez hozzátesszük, hogy nem egy helyen ez a társadalmi vezetés fogadja fel és nevezi ki a népfőiskola dolgozóit, akkor az is nyilvánvaló lesz számukra, hogy ez az intézmény szükségképp szervesen épül be a környék életébe. Úgy tetszik, hogy ilyen társadalmi kapcsolat nélkülözhetetlen lenne a hazai közművelődésben is. Azok az intézmények azonban, amelyek a helyi szükségletektől függetlenül tervezik munkájukat, s amelyek a környék lakóit csak közönségként igyekeznek megnyerni maguknak, nem is lehetnek képesek ilyen kapcsolat kiépítésére. Szólnunk kell még az iskolák és a népfőiskolák kapcsolatáról is. Főként azért, mert felmerülhet az a vélemény, hogy a népfőiskola csak addig volt jogosult, amíg a paraszt fiatalság számára a magasabb szintű iskolázás elérhetetlen maradt. Ma viszont nálunk az arra alkalmasak tovább tanulhatnak közép- és felsőfokon egyaránt, s a kollégiumok miatt ez még nagyobb távolság esetében sem jelenthet megoldatlan problémát. Ezért nincs szükség ma a népfőiskolák iskolapótló szerepére. Ez az érv azonban csak akkor lenne tartható, ha a népfőiskola megmaradt volna ebben a szerepében. De a már említett „ állampolgári” irányultságú tartalom mutatja, hogy elsősorban olyat taníthat, ami érettebb kort feltételez, s ami inkább az iskolából már kikerült - a 18 év feletti - fiatalok objektív képzési szükséglete. Másrészt, ha a közoktatás eredményeit nézzük, felfedezhető egy olyan fogyatékosság, amin épp egy hosszabb időegységben dolgozó intézmény tud segíteni. Ez a fogyatékosság a továbbtanulási-művelődési készségek, képességek hiányában mutatkozik meg. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az általános iskolából kikerülő, de a középiskolában tovább nem tanuló fiatalok megrekednek elért műveltségszintjükön, sőt, ez a szint - az önképzés hiánya miatt - nagy mértékben vissza is esik. Nemcsak az ismeretek felejtése miatt, hanem a készségek, jártasságok, képességek gyakorlásának hiánya miatt is. E visszaesés a csupán általános iskolát végzetteknél, s néha még az ipari tanulóként tovább tanulóknál is odáig juthat, hogy eléri a funkcionális analfabétizmus szintjét, azaz az iskolában tanultaknak csaknem teljes elvesztését. Ugyanez a jelenség játszódik le, csekély kivétellel, a középiskola elvégzése 182