Mártonfi Attila - Papp Kornélia - Slíz Mariann (szerk.): 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére (Budapest, 2006)
A nyelvi rendszer leírása
Tessék З87 ő őt« Én téged Igekötő l.és2. g p| _______________ő engem -lak/-lek elválik személy ó kell nem nem igen nem nem tetszik nem nem igen nem igen lehet_____________nem______nem_______igen______nem______nem kényszerül nem nem kétes igen igen törekszik_________nem______nem_____ kétes______igen______igen habozik nem nem nem igen igen óvakodik nem nem nem igen igen siet nem nem nem igen igen A táblázat heterogenitása első pillanatra feltűnik. Nemkülönben az értékelés bizonytalansága: nem véletlenül kényszerültem eme voltaképpen eldöntendő kérdésekre nemegyszer a „kétes” választ adni. Természetesen saját nyelvérzékemre támaszkodtam, más szakember és akár laikus megítélők egyes esetekben talán eldönthetőnek találnák a dilemmámat, ritkábban egyes „igen” vagy „nem” válaszomat „kétes”-re javítanák. De a részletektől eltekintve a heterogenitás bizonyára fennmaradna, az egyértelműen megítélhető tételek alapján is. A végeredmény a segédige mint kategória azonosítása szempontjából mindenképpen zavarba ejtő (még ha megállapodásunknak megfelelően elfelejtjük is a kopulákat). Ha ugyanis a segédige szintaktikai meghatározása pusztán ennyi: verbum finitum főnévi igenévi kiegészítéssel, akkor ad hoc használatban szinte bármely főige segédigévé válhat (vö. József Attilánál: sokasodni foszlik - mondanánk-e, hogy a foszlik itt segédige?). Ha ellenben további szintaktikai megszorításokat is be kívánunk vonni a meghatározásba, akkor képtelenek leszünk egy kategória alá sorolni a szóban forgó szavakat. Bármely további követelmény kizárná a táblázat meghatározott részét a segédigék közül, nem is beszélve arról, ha több kritérium együttes meglétét kívánnánk meg. A segédigék között valójában ún. családi hasonlóság áll fenn: bármelyiküknek van legalább egy - döntő többségüknek legalább két - közös tulajdonsága bármelyik másikkal, de nincs olyan vonás, amely kivétel nélkül mindannyiukra jellemző lenne. Visszatérve egy korábban felvetett gondolatunkra: a táblázatban talán mindennél inkább feltűnő a kell, tetszik, lehet különállása. Valójában éppen az ő kedvükért kellett felvenni a negyedik kritériumot. Annak ugyanis, hogy ezek az igék voltaképpen nem használhatók első és második személyben, az a nyilvánvaló szintaktikai oka, hogy ezeknek az alanya éppen maga a főnévi igenév, ellentétben az összes többi esettel, ahol a segédige alanya ugyanaz az entitás, amely az igenév képviselte igének is alanya lenne. Menni akar - a menni és az akar alanya azonos, és így a kifejezés egésze az állítmányi szintagmához tartozik, ellenben mennie kell - az alany a mennie, és így a kifejezésnek csak a verbum finitum része tartozik az állítmányi szintagmához. Ha pedig e három különálló segédige alanya maga a főnévi igenév, akkor alanyuk kizárólag egyes szám harmadik személyűnek értelmezhető, első és második személyű vagy többes számú (ez volt az ötödik kritérium) nem lehet. Azazhogy éppen itt a bökkenő. A tetszikre ez jószerével nem érvényes. Ez az ige minden magyar segédigétől eltérő módon viselkedik. Először is szögezzük le, hogy a mai magyar beszélők döntő többsége számára a tetszik mint segédige szinte teljesen elkülönült a tetszik főigétől. Jó bizonyítéka ennek felszólító módú használata. Ha száz véletlenül választott magyar beszélőnek azt a feladatot adnánk, hogy alakítsa át ezt a mondatot: szeretném, ha a ruhám tetszene neked, oly módon, hogy így kezdődjék: szeretném, hogy a ruhám..., talán öt sem akadna közöttük, aki ne a tetszszen neked vagy - az igényesebbje, némi zavarodottság árán - a tetsszék neked meg-