Mezei Ottó: Magyar, európai, modern. Válogatott írások (Budapest, 2013)
Szürrealizmus és absztrakt szürrealizmus
Illés Árpád festészete és a magyar szürrealizmus kép (Halottak faggatása, 1968; Életfa, 1968) textúrája, folt és vonal szövedéke a természet kettős munkáját, a „szétesés”, a „pusztulás” és a fölébe kerekedő élet, a (mikro)organikus szerkezetek egységét tükrözi. Íme, néhány sor „a nyirkos, romló falakon alakuló foltok, repedések” művészi szépségét lelkesen magasztaló Beszélgetés-foszlányokból: „Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A foltok tömör vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos vagy ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet csak legtisztább korszakaiban ér utol. S a legtöbb változatú színnek, a szürkének, zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompa-zöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában.” (Illés 1974-ben festette - az Ady emlékezete című József Attila-vers utolsó sorát véve kölcsön - Mert virágzás, mert élet és örök című képét, amely - prehisztorikus sziklarajzok nyomán, hideg és meleg színek egyensúlyban tartásával, a termékenység jelképeként - erektált hímvesszőt ábrázol rejtjelesen. A család emlékezete szerint a festmény a napégette sziklák repedéseiből sarjadó életerős növényzet - gondolatot, festői képzeletet megmozgató —- megpillantásának köszönhette létrejöttét.) Próbáljunk hát a Weöres-Illés „párbeszéd” mélyebb, szellemi rétegeibe ereszkedni. A hatvanas évek végétől a rejtjeles, a tárgyiasságot és nonfigurációt ötvöző képi fogalmazás fölötti uralmat a színek - formák zaklatottan ritmikus, hol harmóniát, hol diszharmóniát sugalló rendje veszi át, már-már azt a látszatot keltve, hogy merő absztrakcióval van dolgunk. Illés, akárcsak kiszemelt „totemállata”, a „bölcs meditációt, a csendet” jelentő teknős - amelyet „látó, mindent észrevevő”, tágra nyitott szemmel a páncélján linóleumba is metszett - lassan, szívósan törve előre, kemény burokba zárt akarattal halad célja felé. Nem kétséges, mi lehet a művész célja: benső világának egyre tisztább, zavartalanabb és kifejezőbb képi megfogalmazása, kiszűrve abból minden véletlenszerűt és esetlegest. Joggal mondhatta képei megfestésének manuális részéről: „Félek attól, hogy véletlenségből jöjjön létre valami. Szeretnék megharcolni az anyaggal; hogy ne ő parancsoljon nekem, én parancsoljak az anyagnak. Ritkán sikerül valami gyorsan, néha egy évig festek egy képet. Minden képet befejezek! Annyit gyötröm, hogy néha kilyukad a papír. Akkor megfoltozom, és folytatom a munkát.” A belső kép hiánytalan rögzítése tehát mindennél előbbre való. Meditáció... csönd... belső kép... A Weöres Sándor-i költészet értette, érthette meg végül is Illéssel azt a - akár nevén nevezte, akár nem - távol-keleti, taoista világszemléletet, tanítást, bölcseletet, amelyre már utaltunk, s amelynek - hogyan is lehetne másként akár napjainkban is? - lappangó jelenléte az évek haladtával is növekvő erővel szövi át festészetét. A teljesség felé számos szentenciája taoista színezetű, ez a lelki-szellemi viselkedésminta mély nyomot hagy Weöres költészetében. 1958-ben jelenik meg Lao-ce Tao Te kingje fAz Út és Erény könyve) Weöres fordításában (Illés 1959- re datálja festészete megújulását). A Tűzkút (1964) eksztatikus lobogású nyitánya magasan szárnyaló költői kifejezése az egyetemes természetet, a Mindenséget egybeölelő különleges élménynek, ontológiai tapasztalatnak. Illés festészetében - ezek szerint 1959-től - mindvégig erről van különösképpen szó, ennek ad hangot - burkoltan - ars poeticájában, ebből ered képeinek téren és időn kívülisége, jelképrendszerének egyetemes jellege, az a rejtjeles képi fogalmazás, amelynek elemei a Lét, az Élet örökkön érvényes, a szüntelenül változón felülemelkedő, változatlan megnyilatkozásai. A taoista tanítás szerint a taót önmagában megvalósító a teremtő erő különleges hatalmát is birtokolja, ez cseng vissza a weöresi kozmikus harmónia esztétikájában („a tudomány és művészet hazája nem a lét, az »esse«, hanem a lehetőség, a »posse«, s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb” - áll A teljesség felé lapjain), s a létbe áramló, rejtjeles szín-forma egységek társítási lehetőségeit kutatja Illés érett képein nem szűnő indulattal. „Ha a Szellem [ti. a személyes vonat-