Mezei Ottó: Magyar, európai, modern. Válogatott írások (Budapest, 2013)
Hosszú hatvanas évek
HOSSZÚ HATVANAS ÉVEK Népszabadság; 1968: Az olasz rendőrség megszállta a velencei biennálét; Négy ország bezárja pavilonjait? Még a megnyitó is kétséges, Esti Hírlap stb.), mellékletekkel kiegészített levelet írt az olasz professzornak, melyekben még egyszer kitért a magyar művészeti életre és az egyes művészekre. A korábban említett tanulmány megjelent a Siede című művészeti folyóirat (Párizs) 1967. júniusi számában, s ebben a küldött dokumentáció felhasználásával sorrendben az alábbi művészekről esik szó: Szandai Sándor, Ráfael Győző, Illés Árpád, Ágh Ajkelin Lajos, Kassák Lajos, Monostori- Moller Pál, Várady Sándor, Bálint Endre, Vajda Júlia, Attalai Gábor, Tót Endre, Kürthy Sándor, Máriási (Masznyik) Iván, Papp Oszkár, Matzon Frigyes, Magyarász Imre, s végül, de nem utolsósorban: Á. J. Itt a kézirat megszakad. Az alcímben jelzett zágrábi kapcsolat összegezésére már nem kerülhetett sor. 244 Mezei Ottó által 1991 után átdolgozott kézirat a hagyatékban. Progresszív fiatalok kiállítása Az utóbbi hónapokban több olyan csoportkiállítást láthattunk, amelyek résztvevői - elsősorban fiatalok - az újabb, sőt legfrissebb európai és amerikai törekvésekhez kapcsolódnak. Ilyen volt a XIII. kerületi József Attila Művelődési Központban, majd bővített formában Rákosligeten megrendezett kiállítás (Progresszív fiatal festők és szobrászok kiállítása) és a Központi Fizikai Kutató Intézet Budafoki úti KISZ-klubjában folyamatosan bemutatott anyag. Az utóbbi helyen szereplő művészek egy része korábban, az előző év decemberében az Iparterv dísztermében állított ki. Heterogén csoportosulás volt mindegyik, de tagjaik valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz, az op-arthoz, pop arthoz s az új absztrakcióhoz, a minimal arthoz. Jelentkezésük különleges figyelmet érdemel, nem csupán azért, mert közösen állítottak ki, hanem mert velük az újabb irányzatok betörését a hazai művészetbe - úgy látszik - tényként kell elfogadnunk. Az irányzatok elhelyezése, értékelése elterjedtségük ellenére odakünn is vita tárgya. Mégis minden jel arra mutat, hogy az a robbanás, amely a tízes-húszas években alapjaiban ingatta meg a művészeteket, a szürrealizmusban és a tasizmusban csak tompítottan jutott szóhoz. A „művészietlenség művészete” az ötvenes években tört ismét előre, s a neo-dadában, pop artban egyetemes irányzattá, internacionális divattá nőtt. Werner Hofmann, a kérdés egyik legtekintélyesebb elméleti szakértője, a hamburgi Kunsthalle igazgatója legutóbbi nyilatkozatában is - mint műveiben korábban - ebben a tudatos és szándékolt „művészietlenségben” látja a század művészetének csaknem kizárólagos hajtóerejét. Viszont az sem tagadható, hogy a formát sutba dobó s a műben csupán objektumot látó felfogással szemben kezdettől fogva más erők is működnek - a szín- és formatisztelet változatlanul ható erő -, legfeljebb áttételesen nyilatkoznak meg, sokszor éppen a pop art tanulságait használva fel. Erre vall az új absztrakció, a minimal art jelentkezése, amely ha látszólag a konstruktivizmushoz nyúl is vissza, a sokkhatás és a felnagyítás alkalmazásával a pop arthoz is kapcsolódik. Más esetekben a szürrealizmus felfrissülése figyelhető meg. Fiatal művészeink egy része és a középgeneráció néhány tagja ezekhez az egymást átszövő irányzatokhoz kapcsolódik, vállalva az úttörés nehéz és hálátlan munkáját. Mögöttük, odakünn, a kétkedő fejcsóválással fogadott, de eredményekben gazdag munkásságok sora, előttük, idehaza, az érdemleges hagyományok hiánya. Az eredendő avantgárd nálunk csírájában fojtódott