Mezei Ottó: Magyar, európai, modern. Válogatott írások (Budapest, 2013)
Kortársként, művészekről
Kortársként, művészekről p. O. Még apám vette ki bérbe, aztán háború után eladogatta a tulajdonos a lakásokat, nekünk meg nem volt pénzünk. Megvette valaki, aztán államosították, akkor visszakaptuk. Adták-vették. K. L. Nekem nagy felfedezés voltak a dolgaid. Mindjárt arra gondoltam, hogy milyen jó volna fiatalabbnak lenni. Elmennék egy kicsit hozzád, mert jó lenne egy ilyen festővel kapcsolatba kerülni, de nem tudok. Sajnos nálam nagyon ki van számítva minden, az időm. Minél öregebb lesz az ember, és annál inkább, ha valamilyen ilyen belső bogara van. Nagyon erőm sincsen, ha bemegyek a városba, ha muszáj valamit intézni, vásárolni, akkor már nem szoktam tudni dolgozni. Most, hogy láttam, lelkesedtél a dolgaim iránt, egy kicsit érdekelne a látogatás. Van kocsim is, de nem használom, csak amikor muszáj, szállítani kell, vásárlás, ez-az-amaz, vagy amikor Szegedre vittem a képeket. M. O. Melyik kiállításra? —~.. к. L. A Nyári Tárlatra.11 Erről jut eszembe, hogy akkor egy szombat este néztem a tévét, és a Híradóban volt egy egészen rövid, tán kétperces információ a szegedi tárlatról. De micsoda szellemben, milyen pocsék, rosszindulatú módon! Tendenciózuson azt mutatták, ami nem tetszett nekik. Nem tudtam megállni, a telefonkönyvben benne volt a Híradó szerkesztősége. A nőnek, aki felvette, mondom: tessék megnézni ezt a tudósítást, mennyire negatív, és hogy azok a festők, akik bejutnak egy ilyen kiállításra, a kollégák erős kontrollja után kerülnek be. És lehetnek ott különböző színvonalú és különböző felfogású dolgok, amik nem tetszenek a riporternek, de igazságtalan és helytelen dolog, hogy az egész kiállítást így, negatív általánosítással mutatják be. Hogyan lehet ilyet csinálni? Elriasztják a látogatókat, ez felelősség, ezt százezren nézik! Ügyis elég rossz a kapcsolat a közönséggel. De vannak becsületes festők, és akadnak őszinte dolgok is. Kevés, de azért van belőlük. M. o. Jólesik együtt lenni velük... к. L. Nyolcvanon felül az ember már inkább magának csinálja. Szegény ember vagyok, de ezt a luxust meg tudom engedni magamnak. Nem alkalmazkodom, azt hiszem, akkor teszem jól, ha a legőszintébben csinálom. Nekem mecénásom sincs. Aki volt, Kunvári Bella, a fogorvosnő, meghalt.11 12 Most itt van Lukácsy Sándor, a gyűjtő.13 Én azokat tartom a mecénásaimnak, akik örülnek valaminek, ami arra ösztönöz engem, hogy próbáljam kielégíteni ezt az igényüket. Nézegetve a múlt évi kilenc képemet, csodálkozom azon, hogy a jelenlegi magyar festészetbe - változatos formái ellenére - nem illik bele az én munkám, sem a stílusa, sem a szellemi tartalma. Nem is kívánom az ellenkezőjét. Talán nekem lesz igazam, hogy túljutottam rajta? Hogy talán kicsit megelőzöm a koromat - ezt a semmibe rohanót? Hasonlóval, amit én csinálok, nemigen találkozom, de nem azt képzelem, hogy nagyobb vagyok, én csak azt csinálom, ami vagyok, és ami teljesen ezé a koré, amelyben élek. Kézirat a hagyatékban (1986), szerkesztette Andrási Gábor. 11 Valójában: II. Szegedi Táblakép-Festészeti Biennále, Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1985. 12 Kunvári Bella (1895-1979) fogorvos, műgyűjtő. 333 képből és szoborból álló gyűjteményét 1968-ban a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak ajándékozta. József Attila szűkebb baráti köréhez tartozott. 13 Lukácsy Sándor (1923-2001), irodalomtörténész, műgyűjtő.