Monostori Imre (szerk.): »Én sosem kívántam más emlékművet...« Vonulatok Németh László recepció történetéből. Az író születésének 100. évfordulójára (Budapest, 2003)
III. 1945-1955
zete nem e világból valók lettek volna. Babits szuggesztiója alatt egy egész nemzedék tétlenül szemlélte a nemzet lelkének megfertőzését sekélyes, alantas, talmi kultúrával, mert méltóságán és szellemi színvonalán alul állónak tekintette, hogy ilyesmivel akárcsak harci formában is szembekerüljön. Ma ebből az elefántcsonttoronyból lassanként kikényszerül mindenki, s a való életben vizsgázik, hogy mit hozott magával. Márai Sándor vizsgázott most megjelent Naplójával - s vizsgája egyben, úgy érzem, vezeklés is sok minden elmulasztottért, sőt sok minden elkövetett hibáért is. Pedig Márai még volt legalább olyan aktív, hogy a legválságosabb napon oly hangosan csapta be maga mögött az ajtót, mikor visszavonult a maga elszigeteltségébe, hogy ez már-már bátorságszámba ment. De állapítsuk meg - s itt kezdődik az aggasztó veszedelem: Márain kívül eddig egyetlen író, egyetlen művész sem jelentkezett ilyen leszámolás és nyílt színvallás formájában. Márai világszemlélete merőben idegen tőlünk, s tudjuk, hogy sohasem lesz a szocializmus harcosa. De ebben a szellemi sivárságban már ezt az önmagára vállalt vesszőfutást, az elefántcsonttorony belső életének a leleplezését is tettnek vagyunk hajlandók elfogadni. De hol maradnak a többiek? Adták-e valamivel jelét annak, hogy világosan látják passzivitásuk, visszavonultságuk bűneit? Egy nemzet nevelése volt hivatásuk, s ők a maguk belső kultúrájának ápolása közben tűrték, hogy szemük láttára műveletlenségre, tudatlanságra, hazugságra tanítsák ennek az országnak népét. Elmulasztották kötelességüket - s most, amikor élet-halálharcot vív a demokrácia maroknyi harcos serege ennek a lelki betegségnek gyógyításáért, most is tétlenek maradnak? Most sem tudják magukban a bátorságnak azt a csekély mértékét életre kelteni, most sem tudnak az alázatnak arra a gazdagító gesztusára felnőni, hogy nyíltan leszámoljanak múltjukkal? Fájdalommal kell megállapítani, hogy nem tudnak, de inkább az a gyanúnk, hogy nem is akarnak. Azoktól, akiktől ezen a téren a legtöbbet vártuk, éppen az ellenkezőt kapjuk. Azt kapjuk tőlük, hogy lassanként visszacsempészik, vagy igyekeznek visszacsempészni a magyar szellemi életbe még azokat a társaikat is, akiknek lelkiismeretét már nem csupán az elefántcsonttorony tétlensége, hanem az ellenforradalom tevékeny kiszolgálása is terheli. Néhány héttel ezelőtt Szabó Lőrinc csúszott át az igazoláson, most Kodolányi és Sinka István jelenik meg a nyilvánosság előtt, abban a hiszemben, hogyha jók voltak a múltban a Nemzetőrnek, az Összetartásnak vagy akár az Egyedül Vagyunknak, akkor talán jók lesznek a magyar demokráciának is. Azt is halljuk, hogy Németh László „átmentése” érdekében is akció folyik, hogy ismét utat nyissanak a „mély magyar” és „híg magyar” fertőző és fertőzött eszmevilágának. Tudjuk - de ezen már megdöbbenni sem érdemes -, hogy Kodolányi Jánost szeméremérzete attól sem tartja vissza, hogy bírálni merje a demokráciát, amelynek egyik diadalmas elparentálója volt. Mi viseljük és kérjük a demokraták bírálatát, de Kodolányi kritikáját finnyás fintorral eldobjuk magunktól. Mi magunknak igényeljük a jogot, hogy a demokrácia és a demokratikus szellem nevében ítélkezni merjünk. A mi hét és fél évtizedes múltunk a demokráciáért folytatott küzdelemben makulátlan, s hozzátehetjük, hogy aki itt a szellemi fronton ez alatt a 75 év alatt harcolt a demokráciáért, az vagy a mi sorainkból került ki, vagy útja hozzánk vezetett. A magyar szocialista munkásság adta ennek a nemzetnek József Attilát, s ehhez a munkássághoz csatlakozott Ady Endre! A mienk volt Szabó Ervin és Kunfi Zsigmond, 298