Monostori Imre (szerk.): »Én sosem kívántam más emlékművet...« Vonulatok Németh László recepció történetéből. Az író születésének 100. évfordulójára (Budapest, 2003)
IV. 1956-1969
Hiszem ugyan, hogy egyes gondosan megfogalmazott állítások minden összefüggésből kiragadva is egyértelműen beszélnek, de ha nem volna is így, az én idézeteimnek - melyek egyébként hitem szerint Németh László életművének egész szellemére jellemzőek - mindenképpen megvan az a jogosultságuk, hogy helyrebillentik az egyensúlyt.) S most vessünk egy pillantást a másik irányba: a magyarság fogalmát jelző kör kerületére állva ne befelé, hanem kifelé, a magyarságon túlra: hogyan nyilatkozik meg Németh László állítólagos nacionalizmusa ebben az irányban? Elég-e erről csak annyit mondani, hogy „nem azonos” a Horthy-rendszer soviniszta acsarkodásaival? Távolabbról nézvést, s éppen innen - nekem - úgy tűnik, hogy nem elég. Hiszen még ma is úgy nyúlunk vissza a múltba, hogy nemzeti önigazolásképpen keressük azokat az erőket, amelyek szembe tudtak szállni a fasiszta áradattal. Persze a gerinces magatartás, a nemzetiség és nemzetköziség kérdésében tanúsított emelkedett álláspont - tudjuk - önmagában véve még nem különösebb érdem, s ha az volna is, nem vethető-e joggal ellen, hogy a marxista emigráció s odahaza is sokan - hogy csak a felejthetetlen József Attilát említsük - magától értetődően helyezkedtek erre az álláspontra? Mindez, ismétlem, nyilvánvaló: de akkor is kevés csupán megállapításként közölni, s nem tündöklő érdemként említeni Németh László megannyi bátor kiállását ebben a kérdésben. Mentői nagyobb írónak ismerjük el, annál inkább, s mert egyébiránt nem kommunista, még inkább. Lapozzunk csak a Kisebbségben két kötetében. Az értelmiség hivatásában-, ezek a könyvek a magyar fasizmus „fénykorában” íródtak. S ekkor akarja Németh László „a nemzeti fájdalom mind vadabbul fűtött kohójából kihevíteni az általános emberit”. De nemcsak azt. Fentebb közölt Németh László-portrénkban utalunk rá, milyen bátran és becsületesen hangoztatta a legkedvezőtlenebb pillanatokban is rokonszenvét a magyarság szomszédjai, s ezen belül is különösen a csehek iránt. Egyik felszólalásában még a negyvenes évek elején is arra buzdít, „hogy testvérsorsokban ismerhessük meg a magunkét, vessük magunkat a lengyel, román, szerb, cseh nép irodalmára”. Figyeljünk fel itt ismét az egész Németh László-i oeuvre összhangzatára: ez az említett felszólítás ott, ahol megjelent, egy átfogóbb program része; az előző programpont arra intette a magyar írót, legyen a „mély magyarság” szava, az utána következő pedig arra, „tartson, s ha lehet, éljen a szegényekkel”. S végezetül annak igazolására, hogy efféle nézetei nem rekedtek meg holmi ködös és elvont ábrándozásokban, hadd idézzük fel, hogyan nyilatkozott Trianonról: „A trianoni veszteséget húsz év alatt kitűnően megtaníttatták velünk. Minden iskolafolyosón van egy csomó tábla: ennyi sót, ennyi erdőt, ennyi ércet. De hogy Trianonnak borzalmai mellett előnyei is voltak, arról aligha hallott még a művelt, tehát újságolvasó magyar. Pedig voltak, s talán okosabb lett volna az ország gondolkozását velük táplálni, mint a Nagy- és Csonkaországot hasonlító zsákokkal és süvegekkel...” Az imént mondottak, azt hiszem, a Németh Lászlóval szemben hangoztatott fenntartások legsúlyosabbikát érintik. Társadalomszemléletéről - amennyiben persze az ilyesmi különválasztható egymástól - bírálói tudtommal nem állították, hogy a társadalmi igazságtalanság szolgálatában állna. Mindazonáltal a népi írókról szóló határozat kétségbe vonja, hogy a magát szocialistának valló Németh László csakugyan szocialista: álláspontját kispolgárinak minősíti. Ezzel kapcsolatban főleg azt róják fel, hogy Németh nem hisz a munkásosztály történelmi hivatásában, hogy az általa kívánatosnak tartott társadalom vezető rétegéül az értelmiséget teszi meg. 386