N. László Endre: A dunai aranymosás. Aranymosó cigányok a Kárpát-medencében (Budapest, 2001)
A dunai aranymosás
- Az újságban levő fényképről ismertem meg. De miért szeretne király, és éppen francia király lenni, Lajos bácsi?- Mondom én erre: mert Kukorica Jancsi barátomtól azt hallottam, hogy annak igen sok aranya van, és még csak le se kell hajolnia érte, mert a sapkáját minden reggel teletömik vele. Én meg itt lapátolok, merem az aranyfóvenyre a vizet hajnalok hajnalától sötét estéig. Nekem bizony sokszor le kell hajolnom érte.- De nem a király előtt hajlong...- Nem, fiam, az Isten előtt - a családért! Maga engem keres?- Igen. Perczel István egyetemi hallgató vagyok. Most Esztergomból jöttem, hogy Lajos bácsit személyesen is megismerjem. Kedves, közvetlen fiú volt. Láttam, hogy minden nagyon érdekli, hát elmagyaráztam, megmutogattam neki az aranymosás egész folyamatát. Elment és nemsokára a menyaszszonyával jött vissza. Sátrat ütöttek, Pista egy közönséges gyúródeszkából csinált magának mosóasztalt és nekiállt aranyászni. Én éppen akkor nem mostam, így csak a negyedik napon találkoztunk lent a parton, és nagyon megörültünk egymásnak.- Mossa, Pista, mossa? - kérdeztem.- Tetszik látni... De hogy sikerült-e, azt én nem tudom... Néztem egy darabig, hogyan szorgoskodik a menyasszonyával együtt, majd megkérdeztem:- Pista, hát maga mit csinál? Talán így látta tőlem?- Miért kérdezi, Lajos bácsi? Talán valamit rosszul csinálok?- Rosszul bizony, mert hiába dolgozik. Elereszti, Pista, az aranyat!- De hát miért?! - kérdezte döbbenten a fiú.- Azért, mert nem figyelte meg jól az én mosópadomat! A saragla alá nem tett nejlont, és a posztó alatt elfolyó víz elvitte az összes aranyat. Mindjárt be is bizonyítom, hogy igazat mondtam. Adja csak ide a töményített anyagát! Talán fél óra alatt végeztem a négy nap alatt átmosott anyagukkal, meg azzal is, amit „töményítettek”. Egy szem arany sem volt benne. A posztó alatt a víz valóban elvitte az aranyat, ahogyan én ezt mindjárt megsejtettem. Szegény fiú lógatta az orrát, hogy hát így szégyenben maradt a menyasszonya előtt, aki bizonyára azért buzgólkodott annyira, hogy legalább egy gyűrűre valót összemossanak.-Na, adja csak ide azt a zacskót, amiben a barack volt! - mondtam. Szétnyírtam azt és a saragla alá tettem úgy, hogy az átfedje kissé a felső posztócsík (a fejposztó) felső szélét: - Most már nem úszhat el az aranya. Hozzáláthat a mosáshoz újra! Néhány napig szorgalmasan mosták is az aranyat, össze is jött valamennyi. Azután elutaztak. A mosópadjukat nálam hagyták. Amikor Pista már Szegeden volt, az egyetemen, az édesapja jött el a mosópadjáért. Körülbelül 60><70 centiméteres volt, és négy lábon állt. Pista aztán addig-addig beszélhetett rólam Szegeden a tanárainak és az évfolyamtársainak, amíg meg nem hívtak. Kijöttek elém az állomásra is a fiúk. A vonat késett, és mondogatni kezdték Pistának:- Nem jön már a Lajos bácsi...- Csak várjátok ki! Én ismerem őt. Amikor kiszálltam a vonatból, Pista a nyakamba ugrott örömében. A többiek is nagyon kedvesek voltak hozzám. A csomagjaimat kiszedték a kezemből és ők hozták a szállodáig. Mindjárt láttam, hogy az én derék Pistám jóvoltából, ismer már engem az egész egyetem. A vonaton megismerkedtem egy fiatalasszonnyal, aki szintén szegedi volt. Beszédbe elegyedtünk, s amikor elmondtam neki, miért utazom Szegedre, a fiatalasszony alaposan kikérdezett. A vonatról lesegítettem a csomagjait és amikor elbúcsúztunk egymástól, így szólt hozzám: 254