Nyilasy Balázs: A 19. századi modern magyar románc (Budapest, 2011)
A Par Excellence XIX. századi modern magyar romance: Arany János, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán
Aladár 1907-es és Tamás Attila 1964-es írásai tűnnek ki. Zlinszky Toldi Miklóst „a természetes embereként vizionálja, az archetipikus aranykor-ideál kivetítéseként; Rousseau, a szentimentalizmus és a nagy romantika rokonaként tartja számon; annak az évszázadokon átívelő tradíciónak a részeként, amely a civilizációs túlfejlődés, az álságosnak érzett társadalmi intézményvilág ellenében a természetesség tiszta forrásait kutatva igyekszik menedéket találni.23 Az 1846-os mű hősének, a természetes embernek, amint a tanulmányíró megállapítja, már a városias kultúráiét képviselőivel való első találkozása sem hoz semmi jót. A kevély katonák megsebzik Miklós lelkét, s a „kultúremberek” a későbbiekben is silánynak, részvétlennek mutatkoznak a műben, legyen szó az álnok Györgyről, a „nagyfejü”, bosszantó vitézekről, a vágószínben hálóhelyet nem adó mészároslegényekről vagy a király körüli főúri emberek rosszindulatú álságáról. Zlinszky Aladár mellett tágabb, eszmetörténeti, művelődéstörténeti szempontokat érvényesítő értelmezői perspektívát keres az Arany-költemény számára Tamás Attila is. Az irodalomtörténész Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig című tanulmányában főképpen Arany János, Ady Endre és József Attila világképét vizsgálja, s vizsgálódásának centrumába a modern művészethez kapcsolódó krízisérzületet állítja. Az újkori modemitás válságérzületét Tamás ember és természet, ember és környezeterő, „szubjektum” és „objektív külvilág” fogalompárjain keresztül jeleníti meg; a Toldit író Aranyt a fiatal tudós az utolsó homéroidaként tartja számon, olyan alkotóként, aki a valósággal való sokoldalú és harmonikus kapcsolatot egy pillanatra még visszaállítja. Az 1846-ban született elbeszélés művészi víziója azt tanúsítja számára, hogy a költői szemléletben „még nem állt be a tragikus törés ember és külvilág között: a szubjektum még teljesen fel tud oldódni az objektív külvilágban, még nem szűnt meg a vele való azonossága”.24 E helyreállítás mindazonáltal - a kutató így látja - kivételes jelenség, olyan egyszeri lehetőség csupán, amelyet a polgárosodás kora a maga mind nyilvánvalóbb anomáliáival, a hasadások, elidegenedettségek fölerősödésével evidensen felszámol, s ezt a tényt Tamás Attila nemcsak Ady és József Attila későbbi versein szemlélteti, de Arany további munkásságával (a Toldi estéjévé, a Bolond Istók első énekével) is illusztrálja. A hatvanas évek fiatal kutatójának érdeme, hogy a Toldi harmonikus művészi vízióját nem egyszerűen „megkésettség”-ként, hanem kivételes, egyediségében is fontos, reprezentatív jelenségként fogta fel, s az 1846-os művet, ha indirekt módon is, de a hasadásokkal teli, modern újkor problémavilágába ágyazta bele. Más kérdés, hogy az 1964-es Tamás Attila-i válságvizsgálat, kultúrfilozófiai, társadalomfilozófiai analízis (bár a maga kontextusában kivételesen nívós megközelítésként tarthatjuk számon) a marxista-szocialista világlátás kötelezvényeit nem tudta (nem tudhatta) teljesen maga mögött hagyni. Az irodalomtörténész az világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig, Bp„ 1964, 5-103.; Barta János, Évfordulók, Bp„ 1981, 7-42.; Keresztury Dezső, Mindvégig, Bp., 1990, 115-138. 25 A Zlinszky-tanuhnány rousseau-i alapozásával kapcsolatban kiegészítő megjegyzésként utalhatunk a huszonegyedik századi kutató, Milbacher Róbert korrekciós észrevételeire. Az irodalomtörténész a dolgozatról szólva a francia gondolkodó képviselte eszmeiség mellett (helyett) Schiller hatását hangsúlyozza. Szerinte Zlinszky Aladár a kultúra nevelődési, közösségi ethoszát elismerve „nem tesz mást, mint Friedrich Schiller Rousseau-val vitázó nézetével azonosul, és az embert nem a maga »természetiségében«, hanem a Schillert értelemben vett »természetességében« szemléli”, s valójában „nem a rousseau-i értelemben vett kultúrán kívüli embert, hanem a neoklasszicista görögségmítosz jegyében álló, schillert értelemben nevelhető, művelhető, vagyis Schiller fogalomhasználatában: naiv embert festi le”. Milbacher Róbert, Arany János és az emlékezet balzsama: Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben, Budapest, 2009, 194. 24 Tamás Attila, Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig, Bp., 1964, 17. 98