Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Második felvonás. Irodalom II.
bizakodás, a remény? Feltétlenül szükséges kétségbeesetten öngyilkolni magunkat? Még a versekben is? Vagy annyit jelent-e a tudósi-olvasói bizalmatlanság, hogy ezek a nagy költők meggyőződés nélkül alkották meg verseiket? Vagy „tankölteményeket” írtak? * A dezilluzionáló tendencia ma már átterjed a tankönyvekre is. A tudományosság örve alatt mintha valósággal ki akarnák ábrándítani nem egy költőnkből, áldozatos életű írónkból fiatalságunkat, amelynek jelentős része amúgy sem túlságosan lelkesedik eszményekért. Már maga az a tény, hogy a gimnáziumi II. osztály 432 oldalas irodalmi tankönyvében mindössze 19 sort kap Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Károly pedig — irodalmi vezérségével, lírájával, drámáival, vígjátékaival, novelláival és az Aurorával együtt, Katona József életrajzába olvasztva — tizenkettőt (ebből azonban kettő a saját színművét ironizáló epigramma): nemzeti szégyen! Egyfelől nemzeti zarándoklatokat vezetünk Széphalomra, és breviáriumot adunk ki Kazinczy műveiből; ugyanakkor a tankönyvben bagatellizáljuk írói és irodalomszervezői tevékenységét. Szegény Csokonai, aki egy mindössze 32 évnyi nyomorúságos élet élményi alapjaival hitelesítette költészete aranyfedezetét, szinte fűzfapoétái rangra süllyed le olyan „tudományos” megállapítással, amely szerint „egész pályáját jellemzi, hogy az alkotással feladatot akar megoldani”, mert a klasszicista ízlés jegyében „a költői tevékenységet témák megverselésében látta”. Még ha igaz volna is ez, nem ez a lényege költészetének. Kölcseyről, a Himnusz, az Elfojtódás, a Zrínyi dala, a Vanitatum vanitas, a Zrínyi második éneke, a Csolnakon költőjéről megtudjuk, hogy életművének „a versek. . mennyiségileg nem számottevő és minőségileg kevésbé jelentős részét alkotják”. A Gondolatok a könyvtárban néhány soros, apróbetűs „ismertetésében” az olvasható, hogy a vers „Záradéka bizonytalan pozitív értéket mutat föl: a küzdésre hivatkozik”, és különben is: ,Д zárlat (magyarul: a vers befejező része) nem olvasható úgy, mint a föltett kérdésre adott válasz.” S miért „bizonytalan pozitív érték” a küzdés? Mert a költő a vers végén valóban nem rágja még egyszer szájba — tankölteményszerűen — az eszmei vívódás során már sorjában felvonult pozitív értékeket — a ,Jegnemesbeket”, amelyek méltó tartalmat adnak az emberi küzdelemnek: a szociális igazságtalanságok megszüntetését, az emberszeretetet, a demokratizmust, a népek testvériségét, az emberméltóság tiszteletben tartását, a munka és tett megbecsülését, a békét, az emberiség javát szolgáló tudományt, a nemzet fölemelését. Az em-216