Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Közjáték. A JAK tankönyvvitája (1982)
Számomra e kérdések szorosan összefüggnek egymással. Válaszolni csak úgy lehet rájuk, ha a folyamat egészében tekintjük át őket. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem csupán tankönyvekről van szó. A reform sokkal szélesebb mozgalomnak indult a hetvenes évek elején, amikor az oktatásügyi szakigazgatás segélykiáltására a Tudományos Akadémia és néhány más intézmény lelkesen nekilátott a távlati és közelebbi reformtervek kidolgozásához. [A segélykérésre azért került sor, mert az 1972-es párthatározat kritikája nyomán a szakigazgatás kevésnek találta saját erőit ahhoz, hogy radikális változtatásokat tudjon véghez vinni a közoktatásban.] „Hallottuk a szót.” A Nyelvtudományi Intézetben alakult Fiatal Nyelvészek Köre mintájára jött létre csoportunk az Irodalomtudományi Intézetben. Első lépésként megpróbáltuk fölmérni az irodalomoktatás helyzetét. Az eredmény ijesztő volt. A tantárgy presztízse mélyre zuhant, s ez megmutatkozott heti óraszámának zsugorodásában is. A tankönyvek 10-15 év késéssel vették át a tudomány eredményeit. A magyarázó fogalmak képlékenysége azt a látszatot keltette, hogy a művek értelmezése nem több szövegelésnél”, hiszen nem igényel különösebb szakmai ismeretet. Összehasonlítottuk a korábbi és későbbi tanterveket, tankönyveket. Kiderült, hogy az alsó- és középfokú irodalomoktatásban érvényesülő koncepciót még a negyvenes-ötvenes évek fordulóján alakították ki. A változtatások csupán a részletekre irányultak, nem módosították alapvetően a magyar és világirodalomról adott korábbi fejlődésképet. Elterjedt, befolyásos nézet maradt az a naivan erényes, az irodalmat „társadalmi eszménytár”-nak fölfogó szemlélet, amely a művészet esztétikai és politikai jelentőségének megértését egyaránt lehetetlenné tette. E szemlélet számára magától értetődik, hogy az, jgazi” mű jelentéséhez és az „igazi” alkotó rangjához nem férhet kétség. Az irodalmat jó magaviseletű és rossz magaviseletű írókra fölosztó, nevelési szempontból föltétlenül hatásos rangsorolás csak „remekműveket” tűrt meg a tantervben. Az egyéni sors tragikumának lehetősége éppúgy deviáns jelenségnek minősült, mint a kollektív tudat korszakos értékzavarai. A menetrend szerint kibontakozó történelem képe megnyugtató bizonyosságot sugallt. Nem sorolom tovább helyzetfölmérésünk eredményeit. Az elmondottak talán érzékeltetik, hogy mihez képest és mivel szemben próbáltunk mást, újat adni tankönyveinkben. 267