Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Negyedik felvonás. Irodalom IV.
te” folytán — valóban tanácstalan, korlátolt, szorong, céljait nem, csak a halált éri el, s prófétái a végső katasztrófába meresztik szemüket. Hogy Marx szerint az ember .Jényegi adottsága”, nembeli lényege a szabadság, s hogy olyan művek is vannak, amelyek ezt hitelt érdemlően tanúsítják, erről a tankönyv nem tájékoztatja a diákot. Igaz, a szerző nem hallgatja el: „a művészek egy része hisz abban, hogy a jövő világa [... ] el fogja tüntetni a szörnyűséget az életből”; e mondatot azonban így folytatja: „mások az emberi létet lényegében változtathatatlannak, alapvetően tragikusnak [...] látják”. S nem marad meg az „egyesek így, mások úgy” objektivizmusánál, pártosan hozzáteszi: „az éber tragikumtudat jobban segít élni, mint az a szemlélet, mely a rossz kiküszöbölését az életből túlságosan egyszerűnek látja...” (I. 18. o.). Lángelmék nem is bíbelődnek ilyesmivel. „Korunk legnagyobb művészeit, íróit, költőit sokkal inkább izgatják az ember és az emberiség létkérdéseinek problémái, mint a mindennapokban felmerülő részletkérdések” — véli a szerző. A fő létkérdés a jelek szerint — másról ugyanis nem esik szó — a művészet önvizsgálata: a korszerű művészet „saját titkait és lehetőségeit kutatja. A művészi alkotás értelme, témája és tartalma is gyakran saját maga lesz.” (1.19. o.). E köldöknézés eredményeként „az alkotók kétségbe vonják a művészet fennkölt voltát, [... ] és a csúffá vált világhoz méltó, szándékosan nem szép műveket hoznak létre”: s ezzel eljutottunk a neoavantgardista barkácsművészet igazolásához is (I. 20. o.). Ez az esztétika a történeti fejezetekben nyilvánvaló torzításokhoz és önellentmondásokhoz vezet. A tankönyv szerint az avantgárd a maga egészében szembefordul a polgári világgal, „mindegyik irányzata társadalmi programmal lépett fel”, olyannal, amelyik „az élet új távlatait nyithatja meg” (1.21. o.), bár két oldallal később tudja, hogy Marinettiék fasiszták lettek. Nem kisebb torzítás, hogy a szocialista irodalomnál Gorkij, Fagyejev, Solohov, Lukács neve csak a „hivatalos irodalompolitika” konzervativizmusa kapcsán szerepel (I. 35. o.), s hogy a szerző szerint József Attila világképében a marxizmus felé fordulás a szektásbalos korlátokat jelentette, amelyeken a freudizmus mint „a társadalmi és különösen az egyéni lét értelmezésére alkalmas elmélet” segítségével lépett át (1.195. o.). Forradalmi verseit a tankönyv nemigen szereti, Isten-verseinek viszont külön alfejezetet szentel, híven egy olyan koncepcióhoz, amely József Attila hatástörténetéből egyedül azt ítéli emlí413