Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Első felvonás. Irodalom I.
ez az eljárás hosszú időre visszaveti irodalomtanításunkat, az biztos. (Egyes „marxisták” valamikor hasonló minősítéssel tolták félre Einstein elméletét is.)] Az volna természetes, ha tanáraink ezeket az új tanterveket, tankönyveket örömmel fogadnák. Miért nincs ez általánosan így? Ezt a jelenséget többféle okra is vissza lehet vezetni. Most csak egyről, a legkézenfekvőbbről szólok: a tankönyveket nagyon későn, a tanév első napjaiban kaptuk kézhez, tanári útmutató nem jelent meg hozzá. Azonnal tanítani kellett, és mindjárt a legnehezebb, az önálló feldolgozást igénylő résszel kezdeni. Ezzel a feladattal a tanárok egy része nem tudott megbirkózni, inkább szembefordult az egész koncepcióval. Méghozzá ingerülten és indulatosan. Az indulat elhomályosítja a tisztánlátást. így lehetett ezzel az említett cikk szerzője is. Konkrét kifogásai, megállapításai ugyanis - enyhén szólva - nem felelnek meg a valóságnak. Eszmefuttatása elején egyetértőén idézi a „kitűnően képzett és tapasztalt” szakfelügyelő szavait: „... a magyar nyelv tanításának rendjét szétziláló információelmélet ilyen formában nem tanítható a 14-15 éves gyerekeknek.” Valójában nincs szó itt információelmélet tanításáról. A nyelvtankönyv bevezető része azzal, hogy a nyelvet egy tágabb összefüggésrendszerbe állítva mint jelrendszert kezdi vizsgálni, elhelyezi azt a tanulók valóságos emberi környezetébe, érzékelteti azt a valóságos összefüggésrendszert, amelyben a mindennapi használatban a nyelv megjelenik. Ezek a fejezetek - „ilyen formában” - nagyon jól taníthatók a 14-15 éves gyerekeknek. Majd azt állítja a cikk írója, hogy a nyelvtankönyv fontosabbnak tartja a „jelt” és a „csatornát” a gondolatnál, a tartalomnál. Hogyan tarthatná fontosabbnak, hiszen a közlésfolyamat értelme, eredménye az üzenet! További vádak is érik a tankönyv szerzőit, hogy tudniillik „gondosan kikerülik az ismert tételt”: „A nyelv a gondolat megjelenési formája - anyagi burka.” De hiszen az egész könyv erről szól! A cikk szerint az irodalomkönyv szerzőit is csak a forma érdekli, és nem a tartalomért kutatják a formát. Valóban? Nézzük a tankönyvet: „... az elbeszélésnek az a leglényegesebb mondanivalója, hogy léteznek, létezhetnek a Kurgyukovhoz hasonló sorsú emberek, akik az átélt szörnyűségeket úgy fogadják, fogadhatják, mint természetessé vált, megszokott eseményeket.” (6. o.) Olvassuk csak végig a könyvet, öncélú formai elemzés sehol sem található! A művek ún. „formai elemeinek” a vizsgálatát természetesen fontosnak tartja könyvünk, hiszen „annyira fogjuk fel a tartalmat, amennyire megértjük a formát” (József Attila). Meg 128